ZOOROPE
Európa  állatkertjei

 

 

VILÁGHÍRŰ ÁLLATBEMUTATÓ A NAGYVÁROS SZÍVÉBEN

 

A Frankfurti Állatkert

Írta és fényképezte: BOROS TAMÁS

2020 és 2019

 

Feltöltve: 2020. március 04.

 

 

 

Egy jól tájékozott állatkert-rajongó Frankfurtról nagy valószínűséggel nem a híres virslire, az itt székelő Európai Központi Bankra, de még csak nem is Európa egyik legjelentősebb légikikötőjére asszociál: az egykori császári koronázóváros, Németország ötödik legnagyobb városa ad otthont Európa egyik leghíresebb, legnagyobb múltú és egyik leginnovatívabb állatkertjének.

A Frankfurti Állatkertet Európában az elsők között, Németországban a berlini után másodikként már 1858-ban megalapították a Leers'sche Gartenben. Kezdetektől az intézmény céljai között szerepelt a látogatói igények kiszolgálása mellett a zoológiai kutatás és oktatás. A kert hamar népszerű lett, olyannyira, hogy az eredetileg bérelt terület hamarosan kicsinek bizonyult. Végül 1874 tavaszán az állatkert jelenlegi helyére költözött. Az ezt követő időszak legfontosabb feladata a fejlesztéshez szükséges anyagi források előteremtése volt, így az addigi elképzeléseket alig-alig sikerült megvalósítani, melyet az I. világháború kitörése is visszavetett. Végül csak az 1930-as években kezdődhetett meg a teljes körű felújítás, sorra készültek az új épületek. Sajnos a fejlődést a II. világháború derékba törte: sok más közép-európai városhoz hasonlóan a frankfurti állatkert (mint ahogy gyakorlatilag Frankfurt egész belvárosa) szinte teljesen megsemmisült. A kertet a teljes megszűnés fenyegette. Ekkor vette a kezébe az intézmény ügyeit Fritz Acker, Dr. Gustav Lederer és nem utolsósorban prof. Dr. Bernhard Grzimek. Áldozatos munkájuknak köszönhetően sikerült a bezárást megakadályozni. Utóbbi személye jelentette a garanciát a további sikeres működésre és a megújulásra: a szerény állatállomány ellenére különféle rendezvényekkel, programokkal, rendszeres médiamegjelenésekkel sikerült nagyszámú látogatót az állatkertbe csalni. A háborút követő években számos nehézséggel kellett megküzdeni: építőanyag gyakorlatilag nem volt, a felújításhoz a romeltakarításnál összegyűjtött törmeléket kellett használni, saját járművek hiányában a szállítások minden esetben óriási szervezőmunkát igényeltek, és az új állatok beszerzése sem volt egyszerű. Végül a német állatkertek és cirkuszok túlélő állatait fogadták be az egész ország területéről. Természetesen a pénzhiány is hátráltatta a munkát: adományokból sikerült a munkálatok megkezdéséhez szükséges alapot előteremteni. Számos új épületet húztak fel, a kor akkori állatkerti építészetének szellemében: mivel az állatok gyógykezelése még gyerekcipőben járt, a megelőzésre próbáltak hangsúlyt fektetni, így az épületek anyagai között a könnyen tisztítható beton és csempe volt a meghatározó. Lassan elkezdődött az új, értékes állatok beszerzése is, és a szakmai sikerek sem maradtak el: Frankfurtban sikerül a világon először a bonobó (Pan paniscus), a földimalac (Orycteropus afer), a sörényes farkas (Chrysocyon brachyurus) vagy a rozsdafoltos macska (Prionailurus rubiginosus) szaporítása. Grzimek afrikai utazásáról számos állattal tért vissza, a legértékesebb köztük talán Epulu, az 1954-be érkezett első okapi (Okapia johnstoni), illetve a hozzá párként 1958-ban csatlakozó Safari. Kettejük frigyéből egy évvel később megszületett az első borjú, amivel elkezdődött a frankfurti okapitenyésztés sikertörténete.

 

Okapi (Okapia johnstoni) © Boros Tamás

 

Ebben az időszakban a cél minél több és minél értékesebb, ritka fajok bemutatása volt, így az állatkert területe hamarosan kicsinek bizonyult, jelentős bővítésre azonban nem volt lehetőség. Próbálkoztak egy külső helyszínen, a Niederursel lejtőin egy mellék-állatkert kialakításával, ahol az állatokat terjedelmes kifutókban lehetett volna bemutatni: az ún. Niddazoo 1975-től fogadta lakóit, főleg patásokat és madarakat. Az elképzelések szerint továbbfejlesztették volna ezt a területet, azonban több évnyi huzavona után lemondtak a Niddazoo terveiről, a területen azóta lakóövezetet alakítottak ki. A kutatások eredményei viszont azt sugallták, hogy számos faj jóval nagyobb helyigényű, mint azt korábban feltételezték. Mivel a rendelkezésre álló hely rendkívül korlátozott volt, néhány faj tartásáról le kellett mondani. Így esett, hogy az állatkert utolsó elefántját 1984-ben Hamburgba költöztették, lemondva egy közönségkedvenc faj tartásáról, sokak nagy bánatára. Mivel a Niddazoo tervei éveken keresztül vita tárgyát képezték, ebben az időszakban nem nagyon történtek fejlesztések az eredeti állatkertben. Csak az 1990-es években döntöttek úgy, hogy ezen a helyszínen képzelik el a kert jövőjét, és csak a 2000-es évek elejétől indulhattak meg a fejlesztések.

Az állatkert területe jelenleg is mindössze 11 hektár, ami európai viszonylatban és a kert történelmét figyelembe véve nagyon kicsinek tekinthető. Bővítésre jelenlegi helyén nincs esély: a város minden oldalról körbeöleli a területet. Megközelítése viszont egyszerű: metróval és villamossal érkezve is az új, modern elvek szerint épült főbejáratnál találjuk magunkat. A régi főbejárat épületében jelenleg az igazgatóság és az oktatóközpont működik. Autóval érkezve a parkolóhelyek korlátozott száma jelenthet akadályt (az állatkert nem rendelkezik saját parkolóval).

Az ajándékboltot is magába foglaló fogadóépületből kilépve rögtön egy modern, 21. századi kifutóegyüttes tűnik a szemünkbe. Az Ukumari-Land nevet viselő, 2013-ban átadott bemutató az egykori medvekifutók helyén épült. A több oldalról megtekinthető, 1600 m2-es férőhely érdekes társításnak ad otthont: a pápaszemes medvék (Tremarctos ornatus) - látogatásomkor két felnőtt és két bocs – fekete bőgőmajmokkal (Alouatta caraya) és erdei kutyákkal (Speothos venaticus) él együtt a hol szárazárokkal, hol üvegfallal, hol pedig mesterséges sziklával határolt területen. A kifutó berendezése rendkívül változatos: mászófák, kötelek, medencék, mesterséges vízfolyások és dús növényzet biztosítja az állatok számára az ingergazdag környezetet. A fajkombinációt a sörényes hangyászok (Myrmecophaga tridactyla) egészítik ki.

 

Pápaszemes medve (Tremarctos ornatus) © Boros Tamás

 

Túránk következő állomása a Katzendschungel nevet viselő egykori Ragadozóház. A második világháborúban elpusztult eredeti épület helyére 1954-ben épült új bemutató, mely akkoriban Európa legnagyobb ragadozóházának számított. Jelenlegi formáját 2001-ben nyerte el. A két nagy, vizesárokkal határolt külső kifutót ázsiai oroszlánok (Panthera leo persica) és szumátrai tigrisek (Panthera tigris sumatrae) lakják. Az épületbe lépve találjuk az üvegfalakkal határolt belső kifutókat. Mindkét nagymacska két, egymással összeköttetésben álló, de szükség esetén szétválasztható belső férőhelyet használhat. A külső kifutóba vezető ajtó rendszerint egész nap nyitva áll, így a macskák szabadon használhatják mindkét kifutót, bár látogatásomkor a nőstény oroszlán a kölykökkel tartózkodott a belsőben, míg a hím a külső kifutóban, tőlük elzárva. Sajnos a nőstény kölyköt azóta el kellett altatni: öröklött koponyadeformitása miatt kialakult idegrendszeri tünetei, koordinálatlan mozgása miatt jobbnak látták megváltani a szenvedéstől. Sajnos a koponyadeformitás jelei a két hím kölyöknél is kimutathatóak, bár náluk szerencsére ez egyelőre tünetekkel nem jár. A kisebb kifutókat fosszák (Cryptoprocta ferox) lakják. Férőhelyüket egy lépcsőn felkapaszkodva, az ágak magasságából is megtekinthetjük. Sajnos látogatásomkor a rozsdás macskák (Prionailurus rubiginosus phillipsi) bemutatóját éppen felújították, így magukhoz az állatokhoz nem volt szerencsém, pedig jelenleg Frankfurt rendelkezik Európa legnagyobb állományával ezekből a macskákból: jelen sorok írásakor 2019-ben született két kölyökkel együtt 13 példány él az állatkertben. Az épületben számos interaktív oktatójáték, ismertető tábla és koponyamodell áll a tanulni vágyó látogató rendelkezésére.

A tigriskifutó mentén vezető út az állatkert Nagytava felett átívelő hídon halad tovább. A tóban a vadon élő szürke gémek (Ardea cinerea) és különféle sirályfajok mellett nyílfarkú récéket (Anas acuta), aligátorteknőst (Chelydra serpentina) és kínai lágyhéjú teknősöket (Pelodiscus sinensis) pillanthatunk meg. A híd mólószerűen kiszélesedő végéből a fehérarcú bóbitásgibbonok (Nomascus leucogenys) fákkal sűrűn benőtt szigetére vethetünk egy pillantást. A dús vegetációban az állatok gyakorlatilag eltűnnek a kereső tekintetek elől (nekem legalábbis többszöri próbálkozás után se sikerült megpillantanom őket). Modern, 2009-ben átadott belső férőhelyükre üvegfalon keresztül nézhetünk be.

 

Fossza (Cryptoprocta ferox) © Boros Tamás

 

A frankfurti állatkert talán legismertebb létesítménye a Grzimek-ház. Az 1500 m2 alapterületű épület jelenleg is Európa – sőt valószínűleg a világ – egyik legnagyobb és legjelentősebb éjszakai bemutatójának ad otthont. A házat 1978-ban adták át, ezt megelőzően a helyén Kisemlősház működött, de állandó problémát okozott, hogy az állatok nagy része nappal nem látható a látogatók számára. A 220 m hosszú útvonal nappali fényben indul, majd beljebb haladva a megvilágítás erőssége fokozatosan csökken, így a szemünk lassanként hozzászokik a fényviszonyok változásához, majd az éjszaka világát elhagyva újra visszatérünk a nappali fénybe. A bemutatott fajok között olyan ritkaságok is vannak, mint a rövidcsőrű hangyászsün (Tachyglossus aculeatus), a foltos erszényesnyest (Dasyurus viverrinus), az oposszumegér (Acrobates pygmaeus), az ugrónyúl (Pedetes capensis) vagy a Németországban csak itt bemutatott sárgahasú úszópatkány (Hydromys chrysogaster). Igazi különlegesség a csak nyolc európai állatkertben bemutatott szürke karcsúlóri (Loris lydekkerianus grandis), melyből jelenleg Frankfurt rendelkezik a legnagyobb, 8 példányból álló állománnyal. Egy éjszakai madárritkaság a bagolyfecske (Podargus strigoides). Talán a legfigyelemreméltóbb mégis a véznaujjú makik (Daubentonia madagascariensis) több kifutót elfoglaló csoportja: jelenleg három hím és egy nőstény él Frankfurtban. A nappali életmódú állatok között is számos zoológiai ritkaságot találunk. A diorámaszerűen berendezett nagy terráriumokban a teljesség igénye nélkül olyan fajokat figyelhetünk meg, mint a jávai kancsil (Tragulus javanicus) vagy az Európában mindössze hat helyen bemutatott Peters-elefántcickány (Rhynochocyon petersi). Itt kaptak a közelmúltban új belső kifutót a kert kiskarmú vidrái (Aonyx cinerea). Az egyik legnagyobb terráriumban komodói varánuszokat (Varanus komodoensis) láthatunk, de találkozhatunk fokföldi földimókussal (Xerus inauris), dományos hangyásszal (Tamandua tetradactyla), gundival (Ctenodactylus gundi). Nem túl gyakori az európai kertekben a kisfogú szirtiborz (Heterohyrax brucei) sem.

 

Peters-elefántcickány (Rhynochocyon petersi) © Boros Tamás

 

Az Exotarium épülete eredetileg Akváriumként működött, és 1877-es megnyitásakor Európa egyik legmodernebb ilyen jellegű bemutatójának számított. Az eredeti komplexum a második világháború során megsemmisült, újranyitására 1957-ben került sor, ekkor kapta az Exotarium nevet. A kétszintes épület földszintjén elsősorban édesvízi és sósvízi akváriumokat találunk. Korábban itt láthattuk a kert szamárpingvinjeit (Pygoscelis papua papua), a csapat 2018-ban költözött Wuppertalba. Korábbi kifutójukat a korábban az épület emeletén helyet kapó Johnson-krokodilok (Crocodylus johnsoni) lakják. A frankfurti példányok a faj jelenleg Európa egyetlen szaporodó csapatát képviselik. A második szintre vezető lépcső mentén két oldalt kisebb, de szépen berendezett akváriumok mellett haladunk el. Az emeleten hüllők és kétéltűek terráriumait találjuk. A fajok között számos ritkaságot is találunk, külön említést érdemel a természetben súlyosan veszélyeztetett, Európában mindössze öt helyen bemutatott angonoka vagy ekevas teknős (Astrochelys yniphora) vagy a három állatkertben megtekinthető, a nyakörvös leguánok közé tartozó Sceloporus macdougalli. Tábla hívja fel a figyelmet: az épületben szabadon élő madagaszkári nappali gekkókról (Phelsuma madagascarensis) az ápolók is tudnak, felesleges erre figyelmeztetni őket.

A nyugat-kaukázusi kecskék (Capra caucasica) mesterséges, kisebb-nagyobb kövek összecementezésével létrehozott sziklaépítményeit korábban Mishmi-takinok (Budorcas taxicolor taxicolor) lakták. A kifutó az állatkert legrégebbi létesítményei közé tartozott, ez külső megjelenésében is észrevehető. Mellettük egy kisebb kifutóban az európai állatkertekben viszonylag ritkán bemutatott Derby-kenguruk (Macropus eugenii) élik mindennapjaikat.

Az állatkert egyik legizgalmasabb része Új-Zéland élővilágába nyújt bepillantást. Egy röpdében keákat (Nestor notabilis) figyelhetünk meg. Mellettük Buergers-kúszókenguruk (Dendrolagus goodfellowi buergersi) laknak. Belső kifutójukat üvegablakon keresztül pillanthatjuk meg. Legnagyobb természetvédelmi jelentősége mégis a Kivicentrumnak van: Frankfurt rendelkezik az északi-szigeti barna kivik (Apteryx mantelli) legnagyobb állományával: e sorok írásakor 9 példány él itt, közülük három egy évnél fiatalabb fióka. Sajnos a madarakat a kulisszák mögött tartják, a látogatóktól elzárt területen. Távolról ugyan vethetünk egy pillantást az állatok külső kifutóira, de az éjszakai életmódú madarak megpillantására kicsi az esély. Korábban a Grzimek-ház éjszakai bemutatójában is mutattak be példányokat, azonban a napszakcseréből adódó stressz rossz hatással volt a szaporodásukra. Mivel az állatkert a természetvédelmi szempontokat a bemutatás elé helyezi, így az összes madár a Kivicentrumba került. Az itt folyó munkába nagy üvegablakokon keresztül nyerhetünk bepillantást, illetve az épület falán elhelyezett táblák informálnak bennünket a kivikről és természetvédelmi helyzetükről.

 

Johnson-krokodil (Crocodylus johnsoni) © Boros Tamás

 

A hiénakutyák (Lycaon pictus) tágas, kettéosztható, sajnos nem túl mutatós kerítéssel határolt kifutója melletti területen a madaraké a főszerep. A Madárbozót (Vogelbüsche) elnevezésű bemutató három röpde összenyitásával született meg. A gazdagon növényesített, természetes élőhelyeket mintázó területeken a látogatók szabadon sétálhatnak, és akadály nélkül figyelhetik meg a szabadon mozgó madarakat. A három röpde lakói többek között gyurgyalagok (Merops apiaster), búbosbankák (Upupa epops), szalakóták (Coracias garrulus), gulipánok (Recurvirostra avosetta), skarlát íbiszek (Eudocimus ruber), szatírtragopán (Tragopan satyra), a Van der Decken tokó (Tockus deckeni) és kanálcsőrű bakcsó (Cochlearius cochlearius). Látogatásomkor a röpde számomra legérdekesebb lakója a szenegáli vagy fehérhasú túzok (Eupoditis senegalensis) volt, azonban e sorok írásakor Európában csak Berlinben látható a faj.

Az 1961-ben átadott Faust-Vogelhallen elnevezésű Madárház nem az irodalomból ismert alakról, hanem az állatkert egykori igazgatójáról, Dr. Richard Faustról kapta a nevét. Érdekessége a bemutatott fajok nagy száma és sokszínűsége mellett a kiállítástechnikában rejlik: a madarakat ugyanis vitrinszerűen berendezett, a természetes élőhelyüket mesterien megjelenítő röpdékben csodálhatjuk meg üvegfalakon keresztül. Maga az épület három részre oszlik: a bejárattól balra eső, legkisebb terem az Ékszercsarnok elnevezést viseli. Itt aránylag kisebb vitrinekben kis testű madarak láthatóak, többek közt az állatkertekben nem túl gyakran látható indigócukormadár (Cyanerpes caeruleus) vagy az abesszin pápaszemesmadár (Zotrops poliogaster). A második, legnagyobb terem ad otthont a nagy vitrineknek, közülük is a legtekintélyesebb méretű az afrikai marabuk (Leptoptilos crumenifer) férőhelye. Az itt tartott madarak felsorolását meg se kísérelem, számtalan fajt és rengeteg ritkaságot láthatunk itt, így guvatgémet (Eurypyga helias), tariktik szarvascsőrűt (Penelopides panini) vagy kékarcú mézevőt (Entomyzon cyanotis). Madarak üvegfallal határolt kifutóban való tartása gyakran problémás, mert az állatok hajlamosak nekirepülni az üvegnek. Frankfurtban úgy oldják meg ezt a problémát, hogy egyrészt csak a röpdéket világítják meg erősen, a látogatói tér viszont kevésbé fényes, így a madarak a saját férőhelyükön maradnak. Másrészt az újonnan beszoktatott madarak üvegfala elé hálót húznak, így az állatok tisztán látják férőhelyük határait, míg meg nem szokják az üveg jelenlétét. A harmadik terem mini-esőerdőt utánoz gazdag növényzettel: a Délkelet-Ázsiára megidéző bemutatóban a madarak szabadon repkednek. Az épületen kívül, annak falához illeszkedve az Eulentaiga néven ismert, hóbaglyoknak (Bubo scandiacus) otthont adó röpdéket találjuk. A Madárház közelében fekszik az állatkert legnagyobb területű kifutója, melynek szárazárokkal határolt gyepén mendeszantilopok (Addax nasomaculatus) legelésznek.

 

Szenegáli v. fehérhasú túzok (Eupoditis senegalensis) © Boros Tamás

 

Az állatkert 1962-ben átadott Majomházát akkor úttörőnek számító elképzelések alapján tervezték meg. A cél a lehető legmagasabb fokú higiénia fenntartása volt, így a ketreceket könnyen tisztítható vasrácsokkal határolták, a falakat csempével borították be. A ma már mesterkélten sterilnek ható megoldás mellett újításként vezették be, hogy a külső és belső kifutó közötti lengőajtó télen-nyáron nyitva állt, így az állatok maguk dönthettek róla, éppen melyiket használják, választhatnak a fűtött belső és a külső között. A rácsok az elképzelések szerint környezetgazdagítást is szolgáltak, mászásra alkalmas felületek biztosításával. A házat jelenleg négy faj lakja: az állatkertben viszonylag ritkán látható, és a természetben is súlyosan veszélyeztetett barna pókmajmok (Ateles hybridus) 2006 óta lakják a házat, azóta rendszeresen szaporodnak is. Belső kifutójukról vizesárokkal határolt szigetre járhatnak ki. Velük ellentétes oldalon találjuk a galléros páviánok (Papio hamadryas) csapatát. Külső kifutójuk a Serengetit idéző gránitsziklát utánoz. A látogatói folyosóval párhuzamosan futnak az aranymellű csuklyásmajmok (Sapajus xanthosternos) és a gyűrűsfarkú makik (Lemur catta) ketrecei. Az épület mellett található Grzimek Camp Bernhard Grzimeknek és tragikus körülmények között elhunyt fiának, Michael Grzimeknek állít emléket. Az itt látható terepjáró és a ház bejáratát díszítő repülőgép afrikai expedícióik fontos közlekedési eszközeik voltak.

 

Barna pókmajom (Ateles hybridus) © Boros Tamás

 

A kert legmodernebb állatháza a 2008-ban átadott, Borgori-Wald névre keresztelt épület, mely elsősorban az emberszabásúak bemutatására szolgál. Az egy hektár területet felölelő létesítmény a korábbi Emberszabásúház és számos kisebb kifutó helyén épült. Frankfurtban komoly hagyományai vannak az emberszabásúak tartásának: itt sikerült először egy állatkerten belül mind a négy nagy emberszabású (gorilla, orangután, csimpánz, bonobó) tenyésztése, illetve itt alkalmazták először a páncélüveget a gorillák egykori, 1970-ben épült kifutójának határolására. A trópusi hangulatot árasztó, gazdag növényvilágú és egy kis vízeséssel is ellátott épületben és a hozzá tartozó tágas külső kifutókban jelenleg három emberszabású fajt gondoznak: síkvidéki nyugatigorillát (Gorilla gorilla gorilla), szumátrai orangutánt (Pongo abelii) és bonobót (Pan paniscus). Utóbbiakból két csapatot is tartanak, melyek egy-egy egymástól elválasztott külső kifutót használhatnak. A tágas, üvegfalakkal határolt, elkülönítési lehetőséget is biztosító belső és a gazdagon berendezett, nagy területű külső férőhelyek modern, 21. századi körülményeket biztosítanak az itt élő nagy majmok számára. A többfelé elhelyezett információs táblák nem csak az állatokról, hanem az őket veszélyeztető tényezőkről is sokat megtudhatunk. Az emberszabásúak mellett láthatjuk továbbá a szurikáták (Suricata suricatta) kifutóját egyaránt.

 

Bonobó kölyök (Pan paniscus) © Boros Tamás

 

Az állatkert máig is használt tradicionális épülete az egykor Elefántházként funkcionáló Orrszarvúház. Az eredetileg 1873-ban átadott épület az állatkert egyik első komolyabb építménye volt, mely a második világháborúban súlyosan károsodott, majd teljes renováción esett át. Egészen 1984-ig szolgált elefántházként, mikor a méltatlan tartási körülmények miatt az utolsó, Baroda nevű elefánttehenet Hamburgba költöztették. Jelenleg két fajt gondoznak itt. Az Európában csak itt látható közép-afrikai keskenyszájú orrszarvút (Diceros bicornis minor) ma már csak egyetlen bika képviseli. Korábban a vadbefogásból származó tehénnel sikeres tenyészpárt alkottak, az itt született borjak némelyikét visszajuttatták Afrikába. Az orrszarvúbikán kívül egyetlen idős nílusi vízilótehén (Hippopotamus amphibius) lakik a házban. Az épülethez több külső kifutó csatlakozik, melyek közül a középsőt alkalomadtán a víziló és az orrszarvú is használhatja. Érdekes látvány a hatalmas vastagbőrűek között teljes nyugalommal közlekedő nílusi ludak (Alopochen aegyptiaca) csapata. A közeljövőben tervezik a ház teljes felújítását és új, tágas kifutó és vízilómedence kialakítását.

 

Közép-afrikai keskenyszájú orrszarvú (Diceros bicornis minor) © Boros Tamás

 

A fókák felújított, megnagyobbított medencéit két ütemben, 2000-ben, illetve 2002-ben adták át. Érdekesség, hogy az egyik egykori medencében 1959-ig egy északi elefántfóka (Mirounga angustirostris), majd 1979-ig déli elefántfókák (Mirounga leonina) laktak. A komplexumot a kert egyik legújabb fejlesztése, a 2019-ben átadott, Humboldt-pingvineknek (Spheniscus humboldti) otthont adó Pingvinlagúna egészíti ki, mely a pingvinek eredeti élőhelyét utánozza sok sziklával, üreggel, 435 m3-es medencével, fűvel borított parttal. A dél-afrikai medvefókák (Arctocephalus pusillus) 800, illetve a borjúfókák (Phoca vitulina) 400 m3-es medencéinek legnagyobb mélysége 4 m. Az állatokat a szépen kialakított műsziklákról, illetve a medencék betekintőablakaiból is nagyszerűen megfigyelhetjük, a többfelé elhelyezett információs táblákról pedig számtalan érdekességet tudhatunk meg az állatokról.

A fókák bemutatói közelében találjuk a kétpúpú tevék (Camelus bactrianus) sekély vizesárokkal határolt kifutóját, illetve a chilei flamingók (Phoenicopterus chilensis) csapatát bemutató Flamingólagúnát, melynek ösvénye éjszakára két végén elhelyezett kapukkal lezárható a ragadozók elleni védelem érdekében.  Dróthálóval határolt kifutókban sisakos kazuárok (Casuarius casuarius) és pártásdaruk (Anthropoides virgo) csodálhatók meg. Az európai szinten ritkaságnak számító, mindössze három állatkertben látható sárgahátú bóbitásantilopból (Cephalophus silvicultor) egy magányos hím példányt gondoznak Frankfurtban.

 

Humboldt-pingvin (Spheniscus humboldti) © Boros Tamás

 

Az állatkert legrégebbi létesítményei közé tartoznak a ragadozó madarak röpdéi: a bemutató eredeti formájában már 1872 óta ad otthont az itt élő madaraknak. A magas építésű férőhelyek hátsó részén az épület mesterséges sziklakiszögellésként funkcionáló falmélyedéseiben fészkelnek dögkeselyűk (Neophron percnopterus percnopterus), szakállas saskeselyűk (Gypaetus barbatus) és királykeselyűk (Sarcoramphus papa), mellettük tűzföldi karakarák (Phalcoboenus australis) láthatók.

 

Dögkeselyű (Neophron percnopterus percnopterus) © Boros Tamás

 

Az állatkert egyik ma is működő történelmi épülete az 1953-ban átadott Zsiráfház. Jelen formájában a múlt szellemét idézi, a 21. század modern zsiráfházaihoz képest idejétmúltnak tűnhet - tervben is van a közeljövőben egy új, modern komplexum építése. Az állatkert jelenleg egy nőstény recés zsiráf (Giraffa camelopardalis reticulata) mellett egy Berlinből érkezett alfaji keverék példányt mutat be. Belső kifutójuk padlója fura módon a látogatói szint fölé emelkedik, így színpadszerű hatást kelt, az amúgy is magas állatok ebből a nézőpontból még nagyobbnak tűnhetnek. A mellettük található kisebb kifutóban 2018-ig sziklaugró antilopokat vagy szasszákat (Oreotragus oreotragus) tartottak, ma már kizárólag Valenciában mutatják be ezt a fajt. Helyükön Kirk-dikdikek (Madoqua kirkii) élnek. A ház egyik kisebb, de szépen berendezett, diorámaszerű vitrinjében sivatagi rókákat (Vulpes zerda) láthatunk. A ház talán leghíresebb lakói az okapik (Okapia johnstoni). A kert 1954 óta tartja az erdei zsiráfokat, az első borjú – Németországban elsőként – 1960-ban született. A sikertörténet azóta is töretlen: máig több mint 20 borjú jött világra Frankfurtban, így az okapitenyésztés egyik fellegvárának számít. Jelenleg egy hím és két nőstény példány él a szárazárokkal határolt, árnyékos, füves kifutókban.

Az antilopok szállásaként szolgáló ház és a hozzá csatlakozó kifutók szintén hosszú múltra tekintenek vissza. Két szépen növényesített, fás-bokros kifutóban a vadonban ma már igen ritka keleti bongók (Tragelaphus eurycerus isaaci) tenyészcsapatát csodálhatjuk meg: Frankfurt dicsekedhet az Európában született első bongóborjúval. A ház másik oldalához csatlakozó kifutókban pedig a még inkább veszélyeztetett, a vadonban már kihalt Mohrr-gazellák (Gazella dama mhorr) kis csoportja él.

A második világháború pusztítása utáni megújulás egyik szimbólumának tekinthető az 1949-ben átadott, azóta számos patásfajnak otthont adó Zebraház, mely az első háború után épült kifutó volt. A szépen felújított, nádtetős istállóban és a hozzá csatlakozó, vizesárokkal határolt területen jelenleg csak egyetlen faj: Grévy-zebrák (Equus grevyi) élnek. Velük szemben állatsimogatót találunk, törpekecskékkel (Capra hircus hircus).

A kijárat irányába haladva a Max-Schmidt kifutó névre hallgató, Dél-Amerika állatvilágának szentelt bemutató mellett találjuk magunkat, lakói vikunyák (Vicugna vicugna), nagy marák (Dolichotis patagonum), vízidisznók (Hydrochoerus hydrochaeris) és nanduk (Rhea americana). A szomszédos, ma már elvadultnak tűnő kifutóban 2018-ig sörényes farkasok (Chrysocyon brachyurus) éltek. A tervek szerint ezt a területet is a Dél-Amerika bemutató lakói használhatják.

 

Okapi (Okapia johnstoni) © Boros Tamás

 

A Frankfurti Állatkertre az itt szerzett benyomások alapján a kétarcúság jellemző: egyrészt a nehéz múlt és a terület szűkös volta nyomja rá a bélyegét a jelenlegi bemutatóra, ugyanakkor mind a régebbi, mind az új létesítmények esetében a korukat meghaladó, úttörő szemlélet, a tudományos kutatások használata a tervezésben, illetve a természetvédelmi szempontok messzemenő figyelembe vétele érhető tetten. A kert a hosszú évekig, évtizedekig tartó huzavona ellenére is Európa egyik vezető állatkertje tudott maradni, mely az állatkerti szakma iránt érdeklődők számára kikerülhetetlen: számtalan ritka állat tartásában és tenyésztésében szereztek elévülhetetlen érdemeket. A kétezres évek elejétől meginduló fejlesztések és a jelenleg is tervezett új bemutatók mindegyike a 21. század követelményeit tartja szem előtt. A közeljövőben várható új oroszlánkifutó, zsiráfház és orrszarvúkifutó építése, így a fejlődés remélhetően töretlen marad, így érdemes lesz újra és újra visszalátogatni Frankfurtba.

 

 

Az adatok forrásai:

 

SHERIDAN, A. 2016. Zooming in on Europe's Zoos: Sheridan's Guide to Europe's Zoos 2010-2025; Schüling Verlag

 

PETZOLD, D. & SORGE, S. 2012. Abenteuer Zoo: 600 Tierparks, Aquarien und Reptilienhäuser; Der Zooführer für Deutschland, Österreich und Schweiz; Leopold Stocker Verlag

 

www.zoo-frankfurt.de

 

www.zoochat.com

 

 

 

Vendégkönyv