ÁLLATKERT A TUDOMÁNY ÉGISZE ALATT
A Londoni Állatkert I.
Írta és fényképezte: SVÁBIK KRISZTIÁN
2010
A Londoni Állatkert mindig kiemelt érdeklődésre tartott számot az állatkertek világában, mely elsősorban életre hívásának történeti okaival és a későbbiek során kialakult vezető szerepével magyarázható. Az intézmény története az 1826-ban megalakult Londoni Zoológiai Társaság (Zoological Society of London, a továbbiakban ZSL) alapításával vette kezdetét, amely a legidősebb zoológiai szervezet is egyben. A korabeli alkotmányos monarchiában erősödött brit birodalom egy egészen új szemléletű, tudományos céllal alapított intézményt hozott létre metropoliszában.
Habár a 18. század utolsó évtizedében megalakult párizsi Jardin de Plantes már erős szálakkal kötődött a természettudományokhoz, állatgyűjteménye még nem volt számottevő. Ennek mintájára, ám a minél teljesebb zoológiai gyűjtemény kialakításának gondolatával álmodta meg a londoni állatkertet a ZSL alapítója és egyben első elnöke, Sir Thomas Stamford Raffles (1781-1826). Így lett a londoni a világ első kifejezetten tudományos céllal létrehozott állatkertje, az első valódi, modern értelemben vett zoológiai park. Az állatkert végül 1828 áprilisában nyitotta meg kapuit. Tudományos jellegét mi sem bizonyítja jobban, mint a linnéi rendszertan befolyásának köszönhetően a kezdetektől fogva rendszertanilag csoportosítva bemutatott állatállomány, valamint az a tény, hogy közel 20 éven keresztül kizárólag a Zoological Society tagjai és azok vendégei látogathatták a gyűjteményt. Habár napjainkban a látogatók számára többnyire unalmas, rendszertani alapú koncepciót egyre inkább felváltja a komplex élőhelyek bemutatása, a londoni taxonómiai kultusz elindulását mégis olyasféle szükségszerűségként kell értékelnünk, amely akkor teljesen logikusan illeszkedett a tudományos síkra történő átálláshoz.
Az intézmény megalakulása óta több hullámvölgyön esett át, ám számos innovációjának köszönhetően, töretlen zoológiai munkásságával, valamint több mint 180 év lapjaira íródott történelmével talán a legkomplexebb állatkerti mesét rejti a világon. De hogyan is a fest a jelen Londoni Állatkertje?
Állatkerti építészet, avagy zoológiai rémálom
A London Zoo Camden Town városrészben, az egyik legszebb királyi park területén, a Regent’s Park-ban található. Jelenlegi, 14 hektáros területét két későbbi területbővítéssel érte el, így az állatkertet egy úttest és egy hajózható csatorna (Regent’s Canal) osztja három részre.
A Londoni Állatkert térképe
Mint minden nagy múlttal rendelkező belvárosi állatkertnek, a londoninak is sajátos hangulatot kölcsönöznek épületei. Valami azonban itt mégis más, amitől egyedivé válik a kert atmoszférája. A kert ugyanis egyedülállóan gazdag építészeti kultúrával rendelkezik, az épületek oly sokfélék, mint az itt élő állatok. A kezdeti időszakban emelt viktoriánus korabeli állatházaktól kezdve a modern funkcionalista épületeken keresztül a 21. század elvárásainak megfelelő, fenntarthatósági alapelvek szerint tervezett bemutatókig széles itt a paletta, szépen példázva az állatbemutatás történetét.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a 1930-as évektől megjelenő, Berthold Lubetkin nevével fémjelzett Tecton építészeti vállalat elkezdte azt a folyamatot, mely a modern állatkerti építészet igazi vesztesévé tette a Londoni Állatkertet. Napjainkban 13 épület áll műemléki oltalom alatt, melyeknek jelentős része a modern építészeti irányzatok szülötte. Ezek közül kerülnek ki azok a szimbólumépületek is, melyek kérlelhetetlenül összeforrtak a Londoni Állatkert nevével. E súlyos örökséghez azonban egyre inkább képes adaptálódni az intézmény. Az épületek mára felrenovált állapotukban díszlenek, ám közülük több is funkciót váltott: a nagytestű fajok férőhelyeit ma kisebb állatok lakják, de bizonyos épületeket már nem is használnak állattartásra.
A műemlékvédelmi kötöttség szigorúan behatárolja a gyűjteményterv lehetőségeit is. Ennek eredményeként megtörtént az állatállomány realizálása, amely szinte hihetetlen redukciót mutat napjainkra. A hajdani egyik legnagyobb állatkerti emlősgyűjtemény mára alig több mint 70 fajt számlál. Mindezen felül összeurópai szinten, a kontinens öreg, belvárosi állatkertjei között is érdekes képet mutat, hogy ezek között sem találjuk meg a látogatók számára nagy vonzerővel bíró kulcsfajokat, mint például az elefántokat vagy orrszarvúakat, de medvével és fókával sem találkozhat a londoni publikum.
A Berthold Lubetkin (1901-1990) orosz építész által tervezett, 1934-ben készült Lubetkin Pingvinmedence (Lubetkin’s Penguin Pool) az állatkert egyik leghíresebb épülete, a modernista építészet egy klasszikus példája. Lubetkin az orosz konstruktivizmus és az európai klasszikus építészet ötvözésével létrehozott modern stílusa erősen intellektuális. A pingvinek már az állatkert egy másik részén, számukra megfelelőbb bemutatóban láthatóak, ám a medencét még a költözésük után is használták állatbemutatásra, egy ideig például sülöket láthatott itt a közönség. 2009 tavaszára azonban megtörtént a műemléki restauráció, melynek keretében szökőkúttá alakították a medencét.
Az állatkert első Lubetkin-épülete az 1932-33-ban épült Gorillaház (Gorilla House). Műemlék épület. Átadásakor számos innovációval rendelkezett, mint például a külső ketrec lefedésével járó területnövelési lehetőséggel. A kezdetekben itt bemutatott gorillapár után számos egyéb fajt szállásoltak el az épületben. A ketrecet jelenleg katták (Lemur catta) lakják. A belső térben kaptak férőhelyet a véznaujjú makik vagy aye-ayek (Daubentonia madagascariensis), melyek jelenleg nem láthatóak az épület már több éve tartó lezárása miatt.
A Casson Épület (Casson Building) vagy Elefánt- és Orrszarvú Pavilon (Elephant and Rhino Pavilion) szintén az állatkert egyik szimbólumépülete, 1962-65 között épült Sir Hugh Casson tervei alapján. A műemlék épület ikonikus jelleggel bír, egy itató köré gyűlt elefántcsapatot ábrázol magasba emelt ormányaikkal, melyeket az épület tetőszerkezetének tornyai szimbolizálnak. A betonburkolatú falakkal rendelkező létesítmény jelentősen megosztja az épület állattartásra alkalmasságának és impresszív esztétikumának voltát, ám nem szabad elfelejteni a különböző korok állatbemutatási ideológiájának különbözőségét. A hazai állatkertészet egyik kiemelkedő alakja, prof. dr. Anghi Csaba például a rendkívül impozáns jelzővel illette az épületet egyik könyvében.
Mivel az épületet alkalmatlannak ítélték az orrszarvúak és elefántok tartására, bemutatásukról lemondott az intézmény. Az ázsiai elefántok (Elephas maximus) az ezredforduló utáni évben költöztek át a ZSL másik állatkertjébe, a Dunstable melletti Whipsnade-i Állatparkba. Az épületet ma kétpúpú tevék (Camelus bactrianus), törpevízilovak (Choeropsis liberiensis) és szakállas disznók (Sus barbatus) otthona, a fotón utóbbiak láthatóak a házhoz kapcsolódó egyik külső kifutón.
A szakállas disznó az egyik legritkábban bemutatott disznófaj, Európában Londonon kívűl csupán a Berlini és a Müncheni Állatkertben találkozhatunk a fajjal.
A Casson Épület belső kifutóinak megvilágítása a tetőszerkezeten keresztül természetes fénnyel történik, míg az S-alakú látogatói útvonal sötétben marad. Az épület belső terében különféle kiállítások, valamint az említett fajokon kívül kisebb állatok ideiglenes férőhelyei láthatóak.
Az Északi vagy Snowdon Röpde (Northern or Snowdon Aviary) 1962-64 között épült, napjainkra szintén műemlék. A Regent’s Canal partján elterülő óriásröpde az állatkert első olyan bemutatója volt, amelybe besétálhattak a látogatók az állatok közé. A bemutató méretei még napjainkban is impozánsnak számítanak: közel 900 négyzetméteres alapterülettel bír, legnagyobb magassága 24 méter.
A Mappin Terasz (Mappin Terraces) a műemlék épületegyüttes egy korábbi tagja, 1913-14-ben került kiépítésre. A háttérben látható műsziklák a Carl Hagenbeck nevével fémjelzett naturalista panorámabemutatók egyik legszerényebbre sikeredett utánzatai, melyek különféle patásfajok bemutatására szolgáltak korábban. A sziklák előtti területen szűk, betonalapú medveférőhelyek sorakoztak hosszú időn keresztül. A területet részben modernizálva, ajakos medvék (Melursus ursinus) számára alkítottak ki egy ázsiai vegyesfajú bemutatót Medvehegy (Bear Mountain) néven, azonban 2008-ban Whipsnade-be költöztek az állatkert utolsó medvéi is. A későbbikeben Outback néven egy ausztrál társaskifutó került kialakításra Bennett-kengurukkal (Macropus rufogriseus) és emukkal (Dromaius novaehollandiae).
A Mappin Terasz mellett látható bronszobor (balra) az úgynevezett Winnie Emlékmű (Winnie Memorial), amely Winnie-t, az állatkert egyik leghíresebb korabeli lakóját ábrázolja. Az állat egy Winnipeg-ből érkezett feketemedve (Ursus americanus) volt, és 1914-34 közötti időszakban élt az állatkertben. Egy kisfiú, Christopher Milne gyakran látogatta kedvencét az állatkertben. Plüssmackóját is átkeresztelte Winnie-re, amely édesapját, A. A. Milne-t az egyik legnépszerűbb mesefigura megalkotására inspirálta. Így született meg Winnie-the-Pooh, azaz Micimackó meséje.
Egy úttest osztja meg az állatkert területét, melyeket két alagút köt össze. A jobboldali felvételen látható műemlék Keleti Alagút (East Tunnel) 1829-30-ban került kialakításra.
A másik összekötő, a Nyugati Alagút (West Tunnel) 90 évvel később készült el, oldalfalait a híres Altamira-i és Lascaux-i barlangrajzok replikái díszítik (balra). Jobbra az intézmény egyik legkorábbi állattartó férőhelye, az 1829-ben készített Holló Ketrec (Raven’s Cage) látható. A Pingvinmedencéhez hasonlóan állattartási funkciót ma már nem tölt be, kizárólag bemutatási célt szolgál.
Kuriózumok kertje
A Londoni Állatkert az elmúlt évtizedekben bekövetkezett fajszámcsökkentés ellenére is az egyik legjelentősebb állatgyűjtemény az Egyesült Királyságban, mely nincs híján az igazi ritkaságoknak. Ezt a bejárathoz közel található Hüllőház (Reptile House) is tanúsítja, végigjárása valóságos herpetológiai felfedezőutat ígér. Az állatkert taxonómiai alapú bemutatótervének eredményeként Londonban nyíltak az első, állatcsoportok tartására specifikált állatházak, így például a világ első hüllőháza is, 1849-ben. A jelenlegi hüllőgyűjtemény azonban már egy újabb épületben látható. Az eredetileg 66 állattartótér az egészen aprótól a szobányi méretű bemutatókig terjed. A terráriumsorok a korabeli, vitrinszemléleten alapuló bemutatástechnikát idézik napjainkban is, az egyhangúságot azonban megtöri a megnagyobbított férőhelyek igényes berendezése, valamint az a fajgazdagság, amely ritka teknős-, krokodil- és különféle gyíkfajok képviselnek. A mérgeskígyó-gyűjtemény szintén rendkívül gazdag. Az épület ad továbbá otthont a kert kétéltűgyűjteményének is.
Az 1926-27-ben épült Hüllőház bejárata (balra). Az épület belső terének sajátos hangulatot kölcsönöz a látogatói tér félhomályban tartása, mely kiemeli a két oldalon látható terráriumsort (jobbra).
Ez a hím sisakos baziliszkusz (Basiliscus plumifrons) tökéletesen beleolvad nagyméretű terráriumának környezetébe.
A kurtafarkú gyíkok (Tiliqua rugosa) két másik ausztrál elterjedésű fajjal, szakállas agámákkal (Pogona vitticeps) és Stoke tüskés szkinkekkel (Egernia stokesii) közös férőhelyen láthatóak.
Egy ritkán bemutatott varánuszfaj Varanus cumingi (balra). A kisméretű, kritikusan veszélyeztetett Mindoro-krokodilok (Crocodylus mindorensis) (jobbra) lakják az épület végében kialakított legnagyobb férőhelyet.
A Hüllőházban mindkét viperagyíkfajt (Heloderma-fajok) sikeresen szaporítják. A baloldali felvételen egy mexikói viperagyík (Heloderma horridum exasperatum) látható, jobbra pedig egy páncélos seltopuzik (Pseudopus apodus).
A nyílméregbéka-félék (Dendrobatidae) számos faja látható gazdagon növényesített terráriumokban.
Azúrkék nyílméregbéka (Dendrobates azureus)
A gazdag mérgeskígyó-gyűjtemény igazi ékköve ez a nőstény királykobra (Ophiophagus hannah) (balra). Jobbra egy fekete mamba (Dendroaspis polylepis) látható.
A Hüllőházhoz kapcsolódik az a két viszonylag új épület, amely az állatkert két legnépszerűbb hüllőfajának ad otthont. Komodói varánuszok élnek itt komfortos állatházukban, amelyen áthaladva érkezünk meg a Galápagosz Óriásai (Giants of the Galapagos) bemutatóhoz. Bámulatos figyelni, ahogy a Rotterdami és Zürichi Állatkertből érkezett galápagoszi óriásteknősök vonszolják mázsányi testüket a terjedelmes, medencékkel és sziklákkal tarkított kifutójukon. A bemutató Charles Darwin születésének 200. évfordulója alkalmából rendezett Darwin 200 elnevezésű rendezvénysorozat keretében került átadásra 2009 nyarán, a Galápagosz-szigetcsoport jelentőségét szimbolizálva a világhírű angol természettudós evolúciós elméletének kidolgozásában. Érdemes megemlíteni, hogy a hüllőknek otthont adó három épület az állatkert egy szegletébe tömöríti a hüllőállományt, amely fokozza a korábbi taxonómiai alapú elrendezés érzetét.
A komodói varánuszok (Varanus komodoensis) háza 2004-ben került átadásra. A tetőszerkezetet egyrészt fényáteresztő panelek, valamint egy 300 négyzetméteres úgynevezett zöldtető alkotja. Utóbbi nem csak energiafelhasználási megfontolásokból fontos, hiszen a honos gerinctelen fauna számára is menedékhelyet nyújt az urbanizált környezetben.
A felvételen a nagyméretű belső kifutó egy részlete látható. A látogatói útvonal alatt áthaladva egy kisebb külső kifutó is az állatok rendelkezésére áll.
"Mű szarvastetemén" fekvő komodói varánusz
Hím komodói varánusz
A galápagoszi óriuásteknősök (Geochelone nigra) külső kifutója
A betekintő üvegen a faj elterjedési területe rajzolódik ki.
Nőstény galápagoszi óriásteknős
Az óriások bemutatóját elhagyva megelevenedik előttünk a fekete kontinens madárvilága. A teknőskifutó mögött található régi Gólya- és Struccházhoz kapcsolódik ugyanis az Afrikai Madár Szafari (African Bird Safari) bemutató. Az óriásröpde három elavult férőhely felszámolása után került kialakításra 2005-ben. A területen keresztülsétálva Afrika kisebb-nagyobb madárcsodáiból egyaránt kaphatunk ízelítőt; fényseregélyek és turákók bújkálnak a kanyargó útvonalak mentén zöldellő dús növényzetben, afrikai récefajok úsznak a mesterséges tavacskában, gogók ácsorognak költőfáikon. A termetesebb lakókat képviselik az Abdim-gólyák, melyekből egy egész kolónia, az európai állatkertek legnagyobb csapata látható itt.
Az African Bird Safari bemutató egy részlete
A gogók (Scopus umbretta) (balra) jellegzetes alakú fészkét szintén megfigyelhetjük a röpdén keresztülhaladva. A Decken-tokók (Tockus deckeni) elsősorban kíváncsiságukkal hívják fel magukra a figyelmet.
A gyapjasnyakú gólya (Ciconia episcopus) (balra) igazi ritkaság. Az Abdim-gólyák (Ciconia abdimii) (jobbra) európai törzskönyvét (ESB) a Londoni Állatkertben vezetik.
Az állatkert szinte minden területén találkozhatunk madarakkal, ám a Madárház (Bird House), mostani nevén Blackburn Pavilon (Blackburn Pavilion) rejti az állatkertekben legritkábban bemutatott madárcsoportokat. Az eredetileg hüllőháznak épült, 1883-ban átadott épület részben Jumbo, az állatkert híres afrikai elefántjának az eladásából befolyt összegből épülhetett fel. A későbbiekben, a jelenlegi hüllőház átadásakor alakították át madárházzá. Az évtizedek során jelentősen leromlott állapotú épület 2008-ban, a Blackburn család nagylelkű adományának köszönhetően került felújításra, a viktoriánus kor hangulatát varázsolva az épületbe.
A madárház három bemutatóegységének első részén tenyészröpdék sorakoznak, melyek többségéhez külső voilerek is kapcsolódnak. Továbbhaladva egy belső szabadröpdében sétálhatunk, ahol számos trópusi madárfaj bukkan fel a dús vegetációban a kíváncsi szemek előtt. Itt találkozhatunk a kritikusan veszélyeztetett Bali-seregélyekkel és a vadon már kipusztult Socorro-galambokkal is. A harmadik bemutatóban kisebb testű, táplálékspecialista fajok belső röpdéi kerültek kialakításra, ahol kolibrikben és azok óvilági megfelelőinek tekinthető nektármadarakban gyönyörködhetünk. Az állatkert ezzel egy régi hagyományt is felelevenít, hiszen a Londoni Állatkert mutatta be az első élő kolibrit Európában 1905-ben.
A madárház belső tere 19. századi hangulatot idéz. A felvételen az épület első egysége látható, amely elsősorban tukánfélék tenyészröpdéinek ad otthont. Itt láthatóak például az óriástukánok (Ramphastos toco), melyek Európai Törzskönyvét (ESB) a Londoni Állatkert vezeti. Az egyik Kongó-páva (Afropavo congensis) tenyészpár szintén e részleg lakója.
A madársablonokat ábrázoló képek mellett a ZSL két korabeli tagja, Charles Darwin (1809-1882) és John Gould (1804-1881) portréi láthatóak a falon. Darwint nem kell bemutatni, ám Gould neve talán többek számára ismeretlen. Ő volt az az angol ornitológus, aki az adaptív radiáció egy klasszikus példáját mutató, ma az úgynevezett Darwin-pintyek fajmeghatározását végezve fényt derített azok szoros leszármazástani kapcsolatára. A későbbiekben ez a felismerés vált Darwin életművének egyik kiindulópontjává. A fotón látható érintőképernyős monitor segítségével Gould két korabeli, kolobrifélékről (Trochilidae) és tukánfélékről (Ramphastidae) írt monográfiáját teljes egészében átlapozhatjuk, mely eredetiben a ZSL könyvtárában található.
A Madárház belső szabadröpdéje
Az épület egyik szárnyának külső röpdesora
Kolibriröpdék és egyik lakójuk, egy Amazilia amazilia
A Madárházzal egyik szomszédos terület az úgynevezett New Lion Terraces, amely nem csak az állatkert macskagyűjteményének, hanem több főemlősfajnak, mint például Francois-langúrok, üstökös makákók és fekete pókmajmok számára biztosít elhelyezést. A nagymacskákat szumátrai tigrisek és indiai oroszlánok képviselik, míg kismacskákból csupán egy faj, a szervál kerül bemutatásra.
Oroszlánbemutató
A tigrisek (Panthera tigris) Európai Fajfenntartó Tenyészprogramját (EEP) a Londoni Állatkertből koordinálják, ahol a szumátrai alfajt (Panthera t. sumatrae) láthatjuk.
Szervál (Leptailurus serval)
Esőerdő Londonban
Az állatkert egy távolabbi területén, a Sir Charles Clore nevét viselő pavilon (Clore Rainforest Lookout) az intézmény egyik leglátványosabb bemutatója, amely egy darabka dél-amerikai esőerdőt lop London szívébe. Az 1965-67 között emelt épület eredetileg 110 férőhellyel rendelkezett, melyeket kistestű emlősfajok számára alakítottak ki. A korabeli koncepció napjainkra sem változott sokat, néhány kivételtől eltekintve ma is az emlősök bemutatása adja a kiállítás magvát. Az előtér hosszú folyosójának két oldalán sorakozó vitrinszerű minibiotópok elsősorban a gazdag karmosmajom-gyűjteménynek adnak otthont. Továbbhaladva a dús növényzettel borított nagyméretű központi csarnokba jutunk, ahol egy dél-amerikai esőerdő lombkoronaszintjét csodálhatjuk meg a bemutatót átívelő útvonalról. Sokak számára az állatkert egyik kedvenc részlege ez, ahol a kabócamajmok és különféle karmosmajom-fajok interaktív viselkedése órákon át figyelhető a galériaszerű leshelyekről.
A vitrinszerű bemutatók gazdagon berendezettek, ám sajnos nem mindegyikhez kapcsolódik külső kifutó. A fotón ugrótamarinok (Callimico goeldii) és közép-amerikai agutik (Dasyprocta punctata) közös férőhelye látható.
A Clore Pavilon központi csarnoka, amely számos újvilági emlős- és madárfaj közös otthona. Jobbra egy dolmányos hangyász v. tamandua (Tamandua tetradactyla) őrjáratozik, mely során a bemutató talaj- és lombkoronaszintjét egyaránt bejárja.
Fiatal vörös kabócamajom (Callicebus cupreus cupreus)
Törpe selyemmajom (Callithrix pygmaea)
Az összeférhetőség és szaporulat függvényében a központi társaskifutó fajösszetétele folyamatosan változik, míg bizonyos fajok esetében a hibridizáció veszélyére is ügyelni kell. Balra egy ezüst selyemmajom (Mico argentatus) és egy törpe selyemmajom nőstény egyedei láthatóak. Jobbra utóbbi faj ismerkedik egy Linné-kétujjúlajhárral (Choloepus didactylus).
Egymást kurkászó ezüst selyemmajom és aranyfejű oroszlánmajom (Leontopithecus chrysomelas)(balra). A jobboldali felvétel nem sokkal a nőstény tamandua társaskifutóba történő beszoktatása után készült. A lombkoronát éppen elhagyó hangyászt nagy érdeklődéssel figyeli és követi a vörös kabócamajom család.
A Clore Épület alagsorában találhatjuk az éjjel aktív állatok bemutatását szolgáló éjszakai házat, ahol számos unikális állatfaj rejtett életének lehetünk szemtanúi a mesterséges éjszakában. Ez az úgynevezett Éjjel Zóna (Nightzone), korábbi nevén Holdfény Világ (Moonlight World). Az elmúlt évek folyamán a bemutató számos férőhelye rekonstrukció alatt állt, így a korábbi gazdag bemutató jelentősen szétdarabolódott.
Ezt követően az épület egésze átalakítás miatt lezárásra került, ám 2010 tavaszától Esőerdő Élet (Rainforest Life) néven már ismét fogadja a látogatókat, amely magában foglalja a központi dél-amerikai szekció és az alagsori éjjeli bemutató felújítását is.
Madagaszkári óriás ugrópatkány (Hypogeomys atimena) (balra) az Éjjel Zónában. A jobboldali felvételen látható északi karcsú lóri (Loris lydekkerianus nordicus) állatkerti állománya meglehetősen alacsony, Európában mindössze három tenyészpár látható állatkerti körülmények között, ebből egy itt Londonban. A látogatók figyelmét ezért külön figyelmeztető tábla hívja fel a csendes, kulturált viselkedésre, hiszen rendkívül fontos a stresszmentes környezet biztosítása a faj számára. Éppen ezért a 2009 nyarán született utód zavartalan fejlődése okán az éjjeli ház egy egész részlege lezárásra került.
Balra az Éjjel Zóna egy részlete, jobbra egy bagolymajom látható
Irány Afrika!
A Clore Épületet elhagyva juthatunk el az Into Africa részlegre, ahol az afrikai kontinens néhány nagytestű fajával találkozhatunk. Egy kilátóra felkapaszkodva közelebbről is megtekinthetőek a kert hosszúnyakú kedvencei, a zsiráfok. A zsiráfkifutó mentén továbbhaladva látható az okapik és Chapman-zebrák istállóinak otthont adó épület. A növényevők szeparált kifutókban élnek, vegyesfajú szavannakifutó itt nem került kialakításra. Átkanyarodva a Regent’s Canal oldalára varacskos disznókkal találkozhatunk, majd a csatorna mentén hosszan elnyúló, gazdagon berendezett kifutóban láthatjuk az állatkert egyetlen kutyaféle ragadozóit, a hiénakutyákat.
Az afrikai vadkutyák v. hiénakutyák (Lycaon pictus) gazdagon növényesített, tagolt kifutója kb. 100 méter hosszan nyúlik el a Regent's Canal partján.
Hiénakutya
"Okapinézőben" Londonban
Az okapik kifutója
Az okapi (Okapia johnstoni) tudományos leírásának története kapcsolódik az intézmény múltjához. Sir Harry Johnston (1858-1927) angol felfedező és botanikus, és egyben a ZSL egyik tagja küldte 1901-ben az első okapibőrt és két koponyát a Zoological Society-nek, így az ő nevét viseli a faj latin neve. A Londoni Állatkert első élő példánya 1935-ben érkezett meg az intézménybe.
A Londoni Állatkert gazdag építészeti kultúrájának górcső alá vétele után, valamint a diverz állatállomány és bemutatóegységek áttekintésének folytatásával, következő alkalommal elsősorban az intézmény természetvédelmi szerepvállalásáról olvashatunk bővebben. Bízom benne, hogy ismét együtt indulhatunk Londonba, egy újabb virtuális zoo-túra keretében!
Vendégkönyv