Apenheul II.

"MAJMOK MENEDÉKE"

Apenheul II.

Írta és fényképezte: SVÁBIK KRISZTIÁN

2016 és 2009

Az Atlasz majmai

A gorillák szigetének szomszédságában terül el Apenheul észak-afrikai bemutatója. A 2005-ben felújított terület némiképp eltér az apeldoorni mintától: itt nem a „szokványos”, természetes erdei növényzet dominálja a teret, hanem egy tematizált, zömében műsziklák uralta hegyvidéki táj jelenik meg, mely a Marokkó, Algéria és Tunézia területén elnyúló széles hegylánc, az Atlasz tájképét varázsolja elénk. E sziklás élőhely – melyen a park vendégei is keresztülsétálhatnak – ad otthont az állatkert berber makákó csapatának.

Az intézmény ismeretterjesztésének kiemelendő sajátossága a különböző főemlősfajok arcjátékának bemutatása. A korábban ismertetett Bonobóházban kapott helyet azon interaktív eszköz, melynek segítségével az emberszabású majmok és az emberi mimika egymásnak megfelelő gesztusait társíthatjuk. Különösen fontos információval szolgálhat e módszer azonban a park azon részein, ahol a látogatók az állatokkal közös térben mozoghatnak: a magótok területén, valamint a későbbiekben ismertetésre kerülő mókusmajom-erdejében kifejezetten hasznos tudnunk, mely arckifejezés megfeleltethető az adott állatok relaxált, fenyegető vagy éppen agresszív viselkedésének.

Az Atlasz-bemutató három területrészből áll, s a főemlősökön kívül további fajok is láthatóak a bemutatóban, mint például kameruni juhok (Ovis aries), északi gundik (Ctenodactylus gundi) és tarvarjak (Geronticus eremita).

Az Atlasz-bemutató bejárati zónája, ahol a magótok arckifejezéseit interaktív módon is tanulmányozhatjuk.

Az első, s egyben legnagyobb területrész kiszáradt fákkal tarkított, kisebb vízfolyásokkal és egy tóval rendelkező sziklás élőhelyet jelenít meg. Itt láthatóak továbbá a rágcsálók nagyméretű, műszikla oldalba ágyazott terráriumai is.

A második területegységet egy alagúton áthaladva közelíthetjük meg. Korábban házi szamarak (Equus asinus) voltak, jelenleg pedig kameruni juhok a majmok társbérlői.

A bemutató harmadik zónája a tarvarjak tágas röpdéje, ahová már nem bejáratosak az Atlasz majmai.

Orangseum

Az Atlasz-bemutató közelében, a park északnyugati részén került kiépítésre az intézmény 1995-2004 közötti, első fejlesztési ütemtervének kiemelt bemutatója, az 1999 nyarán átadott Orangseum. A borneói orángutánoknak otthont adó terület számos vonatkozásában egyedi, mely igen kreatív bemutatás- és tartás-technológiával párosul. Utóbbi szempont szerint a fő célkitűzés a lehető legmagasabb fokú szociális flexibilitás, valamint a minél nagyobb légtérfogatú „mászótér” biztosítása volt.

Az épülethez négy hosszanti irányban elnyúló sziget kapcsolódik, melyek két dombja között magas vízállással megszüntethető a kapcsolat, így összességében nyolc különálló sziget áll az emberszabásúak rendelkezésére. A szigetek összfelülete nagyjából 1000 m², melyeken 220 db gesztenye-fatörzs és az ezeket összekötő öt kilométernyi kötél alkot összesen kb. 10.000 légköbméternyi mászóteret. A hosszanti szigetek között, sekély vízben álló üvegszálas, flexibilis rudakra tekert köteleken mozoghatnak az állatok, mely egyúttal a gondozók áthaladását is lehetővé teszi vízzáró lábbeliben. Az egyéb szigetek között merev falú kötéllétrák teszik lehetővé az átjutást. A magasban kialakított számos függőágy ad továbbá pihenési lehetőséget az állatoknak.

Az Orangseum épületében négy szeparált, egyenként közel 60 m² alapterületű belső férőhely található, mely további nyolc, 10-15 m²-es elkülönítővel egészül ki.

A nagyfokú szeparációs opcionalitás lehetőséget ad az állatok megfelelő elkülönítésére és saját maguk választotta elvonulás lehetőségére egyaránt, ennek megfelelően Apenheul rendelkezik a második legnagyobb állatkerti orángutáncsapattal, csupán Szingapúrban látható több egyed. Jelenleg 13 példány él a holland intézményben. 2012-ben itt pusztult el a Karl nevet viselő hím, mely 52 évével a világ egyik legidősebb orángutánjának számít.

Egy fiatal orángután „tornászmutatványaival” nyűgözi le közönségét. A jobb alsó felvételen látható Karl, aki 49 éves volt a felvétel készítésekor.

Fent láthatjuk az Orangseum felülnézeti rajzát, melyen jól kivehető az épülethez kapcsolódó négy, hosszirányban elnyúló sziget. A bemutatóra számos megfigyelőpontról nyílik rálátás.

Az orángutánokat különböző magasságokban van lehetőségünk megfigyelni. A felvételen látható, bal szélső hosszanti sziget mentén húzódó, fokozatosan emelkedő sétaúton juthatunk el az emberszabásúak belső férőhelyeinek otthont adó épületbe.

A fotón az állatok egy hosszanti sziget két része közötti átkelése látható. A két dombot összekötő flexibilis vasrudak – és az ezeket összekötő kötelek – alkalmazása által elért kilengés a faágak hajladozását imitálja, mely természetesebb mozgásminta gyakorlását teszi lehetővé az orángutánok számára.

A fenti felvételen az épület jobb oldalához csatlakozó két hosszanti sziget négy kisebb dombja látható.

Az Orangseum épülete

Az előtérben jól látható, hogy az egyik hosszirányban elnyúló sziget két dombja között alacsony vízállás esetén összeköttetés van, így az nem kettő, hanem aktuálisan egy szigetként funkcionál.

A szigetek az állatok miatt kevésbé növényesíthetőek, ám az azok mentén körbefutó látogatói sétány szépen zöldell, megfelelő hátteret biztosítva az esőerdei faj bemutatásához. A kiállítás magasan informatív, számos nagyméretű, színvonalas tablóval tarkítva. Ezek sok esetben életnagyságú modellekkel kiegészült panelek, mint például a szumátrai és borneói orángutánok fej- és arcformáját, valamint az állatok mellső és hátsó végtagját bemutató öntvények.

Az orángutánok bemutatója szerves állatföldrajzi egységet alkot a környező területrésszel, hiszen további ázsiai elterjedésű főemlősök láthatóak az emberszabásúak szomszédságában. Az oroszlánfejű makákók és a fekete langurok szintén tágas szigeteken leltek otthonra, sőt, utóbbi faj egyedei egy mobilis hídon az orángutánok kifutójába is átvándorolhatnak saját lakosztályukról.

Fent egy oroszlánfejű makákó, lent pedig a wanderuk (balra) és fekete langurok (jobbra) korábbi sziget-bemutatója látható.

Érdemes megemlíteni, hogy a langurok korábbi szigetére egy igazi ritkaság, mégpedig nagyorrúmajmok (Nasalis larvatus) kerültek beszoktatásra a közelmúltban, mely faj utolsó európai képviselője 1994-ben pusztult el a Stuttgarti Állatkertben. Essen néhány szó az előzményekről: a szintén Borneón honos, veszélyeztetett, speciális étrendet igénylő, elsősorban lombevő faj szaporításában jeleskedő Szingapúri Állatkert egy tenyészprogram megalapozását tűzte ki célul további intézmények bevonásával. Megfelelő ázsiai partner hiányában a főemlős-tartásban rendkívül tapasztalt Apenheul-re esett a választás, s 2011 nyarán három hím érkezett az intézménybe. Azonban, sajnos minden kiemelt igyekezet, felkészültség és holland szakértelem ellenére a 2011-2015 között érkezett öt példányból négy különböző egészségügyi problémák miatt elpusztult. Ennek megfelelően az apenheul-i menedzsment a faj tartásának beszüntetéséről döntött, s az utolsó, magányosan maradt egyedet 2015 őszén visszaküldték a szingapúri kertbe.

Az Orangseum mellett található továbbá a szintén borneói tematikájú Dayak Farm, mely az intézmény háziállat-bemutatójának és simogató állatkertjének ad otthont.

A nagyorrúmajmok számára a fekete langurok szigetét alakították át: a széles vizesárok látogatói oldalán emelt kerítés az állatok kijutását akadályozta, hiszen a majmok többségével ellentétben a faj remekül úszik. Fotók © Ben Gilbert

A Dayak Farm „elengedhetetlen kelléke" a tipikus borneói hosszúház

Dél-Amerika Apeldoornban

Habár a gorillák szigete mentén sétálva is találkozhatunk újvilági majmokkal, Apenheul dél-amerikai főemlős-gyűjteménye az intézmény bejáratához közeli területrészen koncentrált. Két nagy bemutatózónát különíthetünk itt el, melyek az Amazonia és az Expedition Saimiri elnevezést viselik.

Az Amazonia központi bemutatója a feketefejű pókmajmok 2000 m²-es szigete. A park második, 2008-2017 közötti fejlesztési ütemtervének megfelelően 2008 tavaszán került átadásra a bemutatót körbefutó 200 méter hosszú Amazónia-híd, mely további férőhelyekre, mint például a bonobók és fehérfejű csuklyásmajmok szigeteire is remek panorámát kínál. A pókmajmok vízidisznókkal osztoznak területükön. A híd egyik szakaszán fedett, ahol korábban tágas társasröpdén sétálhattak át a park vendégei. Állatgyűjteményi vonatkozás szerint azonban Apenheul az elmúlt években visszakanyarodni látszik az eredeti koncepcióhoz, miszerint egyre inkább ismét a főemlősök bemutatására koncentrál: ennek következtében a madarak kiköltöztek a bemutatóból, s jelenleg a kert Hanumán-szürkelangurjai lakják a férőhelyet.

Az Amazónia-híd egyik oldalán egy jóval magasabb, szintén fából készült emelvény található, mely egy lombkoronában végigvezető ösvényre (Tree Top Walk) kalauzol bennünket, ahol vörös bőgőmajmok, fehérarcú sátánmajmok, császártamarinok és Goeldi-tamarinok között sétálhatunk, közelebbi ismeretséget kötve a kíváncsi állatokkal. Egy szeparált kifutórészben egy további pár sátánmajom és arany oroszlánmajom tekinthető meg.

A pókmajmok bemutatójának másik oldalán láthatóak a gyapjasmajmok, melyek szintén saját szigetükön élnek, ám a látogatótér fölé is kimászhatnak. Társbérlőik a déli törpeszarvasok. A szomszédos kifutó ismét szabadon mozgó, elsősorban kisebb testű dél-amerikai majmok – arany oroszlánmajmok, feketepamacsos selyemmajmok, csupaszpofájú tamarinok és rezes kabócamajmok – otthona.

A pókmajmok szigetét körbefutó Amazónia-hídról remek lehetőség nyílik a magasban tartózkodó állatok megfigyelésére.

Lombkorona séta Apenheul-ben

A gyapjasmajmok és puduk szigete remek életteret kínál mindkét faj számára. Habár jelenleg már nem érintkezhetnek a látogatókkal közvetlenül, a majmok egy kötélpályán haladhatnak át a vendégek feje fölött. Az állatkertekben ritkán látható gyapjasmajmok apeldoorni tenyészete igazán páratlan: az intézmény megnyitása óta 77 születést jegyeztek le. A jobb alsó felvételen egy fehérfejű csuklyásmajom látható.

A másik nagy újvilági bemutató-egység, az Expedition Saimiri a park egyik legnépszerűbb területe, ahol bolíviai mókusmajmok hatalmas csapatának természetes viselkedését követhetjük nyomon testközelből egy kiterjedt erdőrészben. A kistestű főemlősök mellett Darwin-nanduk (Rhea pennata) is szabadon járnak-kelnek a park vendégei között, valamint itt találkozhatunk a vadpulykák (Meleagris gallopavo) kisebb csapatával is. 2011-ig alföldi tengerimalacok (Cavia aperea) is bemutatásra kerültek egy lekerített erdőrészben. A fő látogatói útvonal mellett különböző „kalandösvényeken” is túrázhatunk, továbbá a paraguayi bőgőmajmok és aranymellű csuklyásmajmok szigeteit is az itt létrehozott, fedett megfigyelőpontokról tekinthetjük meg. A fürge mókusmajmokat a Madagaszkár-zónánál korábban ismertetett, vizesárkon átívelő fémhidak tartják bent a területen.

Az Expedition Saimiri területére meghatározott időpontokban nyernek bebocsájtást a park vendégei. A „tematizált” dél-amerikai miliőben először „Pablo” szórakoztató előadását hallgathatják meg az ifjabb látogatók.

A főemlősök mimikáját ismertető táblákat a park e területén is érdemes átmustrálni.

A közel kilencven fős mókusmajom-csapat tagjai szinte mindenütt felbukkannak az erdőben.

A fő látogató útvonalak mellett a fenti felvételen látható „kalandösvényekre” is rátérhetünk a mókusmajmok erdejében.

A természetes erdei környezet adta feltételek mellett kötélpályák, hálók és kötéllétrák fokozzák a majmok számára kínált mászási lehetőségeket.

A paraguayi bőgőmajmok szigete előtt fedett megfigyelőpontról leshetjük meg az állatokat.

Összegzésként elmondható, hogy az intézmény sajátos „walk-through” bemutatóinak köszönhetően egy külön, önálló kategóriát képvisel a zoológiai intézmények sorában. A főemlősökkel történő interakció intenzív megléte az állatok „szabadságának” illúziójával társulva a békés egymás mellett élés lehetőségét hirdeti az állatok otthonául szolgáló élőhelyek tiszteletben tartásának háttérüzenetével, s ebben rejlik Apenheul igazi varázsa.

Felhasznált irodalom: