ZOOROPE
Európa  állatkertjei

 

 

 

A 21. SZÁZADBA LÉPVE

 

 

 

Írta: WILLIAM CONWAY

 

a New York-i Zoológiai Társaság egykori főigazgatója és a Vadvilág Megőrzési Társaság nyugalmazott elnöke (formerly General Director of the New York Zoological Society and President of the Wildlife Conservation Society, WCS)

 

 

Az írás megjelent: Zoos in the 21st Century, Catalysts for Conservation? (pp. 12-21)

CAMBRIDGE UNIVERSITY PRESS

© Zoological Society of London 2007

 

 

Fordítás és fotók: SVÁBIK KRISZTIÁN

2010

 

 

 

Az utolsó karolinai papagájt (Conuropsis carolinensis) 1904-ben látták utoljára a természetben, mikor a Bronxi Állatkert öt, a Londoni Állatkert pedig 78 éves volt. A faj utolsó képviselője, "Incas", 1918. február 21-én pusztult el a Cincinnati Állatkertben.  E példány egy 16 madarat számláló csapat egyik tagja volt, melyet – mint sok másikat is – Floridában fogtak be a 19. század utolsó éveiben, s a Cincinnati Állatkert vásárolta meg $2,50-t fizetve madaranként. A későbbiekben a Londoni Állatkert tett kísérletet az utolsó két példány, "Incas" és párja, "Lady Jane" megvásárlására, $400 ellenében. A faj könnyen szaporítható volt fogsági körülmények között. A híres ornitológus, Robert Ridgway - aki úgy gondolta, hogy fontos megjósolni a faj kihalását - birtokában volt egy fiókáit nevelő kisebb csapatnak. Azonban, mindennek nem tulajdonított jelentőséget. Sem Ridgway, sem egyetlen állatkert nem tett kísérletet a számos fogságban élő madár tenyésztésére (Cokinos 2000).

     Mikor Incas és Lady Jane elpusztult, az állatkertek még keveset foglalkoztak a természetvédelem ügyével. A Bronxi Állatkert igazgatójához, William Hornaday nevéhez köthető 20. századi sikeres igyekezet dacára, a fókák és vándormadarak lemészárlásának megállítása, az amerikai bölény (Bison bison) tenyésztése és visszatelepítése csupán egy anomália volt, csak úgy, mint a New York-i Zoológiai Társaság (New York Zoological Society) terepkutatási programja. Az állatkertek sajátos "szigetvilágot" alkottak a földi lét bemutatására; szigetek voltak, melyeken fajok egymás után bukkantak fel, virágoztak, majd tűntek tova hirtelen: ilyen volt az erszényes farkas (Thylacinus cynocephalus), a vándorgalamb (Ectopistes migratorius), az óriásteknősök (Geochelone és Aldabrachelys-fajok). Talán releváns megemlíteni, hogy az egykori, madarakat érintő kipusztulások 90%-a is mind szigeteken történt (Diamond 1994). Mindenesetre, a vadvilág nem tűnt többé oly gazdagnak, mint korábban.

     Az emberi tevékenység jelenleg a Föld szárazföldi felszínének 83%-t érinti, és 98%-át azoknak a területeknek, ahol lehetséges rizst, búzát vagy kukoricát termeszteni (Sanderson és mtsai 2002). A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN, The World Conservation Union) nyilvántartása szerint az összes becsült gerinces állatfaj 23%-a fenyegetett státuszú: az emlősök 23%-a, a madarak 12%-a, a hüllők 51%-a, a kétéltűek 31%-a és a halak 40%-a (IUCN 2006). Szinte az összes nagytestű szárazföldi állatfaj, állatkerti közönségkedvenc veszélyben van: nagymacskák, gólyák és darvak, papagájok, óriáskígyók, antilopok, majmok, emberszabásúak, vadmarhák, tapírok, elefántok és orrszarvúak.

     Itt, Londonban, a vadvilágot érintő veszteségek talán távolinak tűnnek. Pedig nem azok: roppant méretű, csendes "mészárlásnak" lehetünk szemtanúi otthonunkhoz közel is. Az Egyesült Királyságban, a házimacskák kb. 20 millió madarat ölnek meg évente (Churcher és Lawton 1989); az Amerikai Egyesült Államokban pedig több mint egy milliárd kisemlős és több száz millió madár válik a macskák áldozatává minden évben (Coleman és mtsai. 1997). Mindenütt a világon, magas telekommunikációs tornyok vándormadarak millióit pusztítják el. 1957 és 1994 között, egyetlen ilyen torony Wisconsin-ban 123 faj 121.563 egyedének okozta halálát. Jelenleg több mint 70.000 ilyen torony áll az Egyesült Államok területén, és több ezer létesítését tervezik (Winegrad 2000, Holden 2001, Anon 2003).

     Habár az évi humán népességnövekedés kb. 70 millióval lassult, ha minden egyes további ember csak egy acre (0,4046 hektár, ford. megjegyzése) területű földet igényel élete során létszükségletei kiélegítésére, akkor az emberiségnek évente további 283.000 négyzetkilométernyi területre lesz szüksége. Ez 17%-kal nagyobb, mint az Egyesült Királyság vagy duplája New York Állam területének. Négy szomorú irányvonal látszik kirajzolódni. A szárazföldi élőhelyek megváltozása továbbra is gyorsulni fog. A trópusi területeken, az erőteljes vadászatot jelentő bozóthús-válság tovább fokozódik, ahol egyáltalán marad erre alkalmas terület (Bennett és mtsai. 2002, Milner-Gulland és mtsai. 2003). Tehát, a szárazföldi élővilág hanyatlása továbbra is folytatódni fog. A tenger kínálta táplálékforrások a túlhalászat következtében szintén gyorsulva zsugorodnak, a partközeli élőhelyek destrukciója egyre inkább kiterjed, így a tengeri élőközösségek szintén csökkenést mutatnak. Néhány becslés szerint, 2050-re csak kevés nagytestű tengeri faj marad életben, és a legtöbb korallzátony degradált állapotba kerül (Jenkins 2003). Az invazív fajok, a globális felmelegedés, valamint az ökológiai szukcesszió csökkenteni fogja számos védett terület élővilág eltartó képességét. A gazdasági és szociális konfliktusok, kiegészülve a nyomor enyhítésére tett erőfeszítésekkel mind a vadvilág-megőrzés területéről fogja elvonni a támogatást, további veszteségeket előidézve (Robinson és Bennett 2002). Kevés okunk van valószínűsíteni, hogy bármelyik szárazföldi állatnak, mely valamilyen módon versengésben áll az emberrel, vagy nagyobb mint egy két gallonos vödör, hosszabb távon biztosított lenne a túlélése bizonyos fokú védelem, illetve megfelelő kezelés alkalmazása nélkül. Jelenleg, a kihalások korában élünk.

     Tehát – merül fel a kérdés – miképpen tudnak az állatkertek és akváriumok (a továbbiakban mindkettőt "állatkertnek" nevezve) hozzájárulni az élővilág megőrzéséhez a 21. században, keresztülvihető megoldásokat és víziót szolgáltatni a jövő számára? Az állatkertek konzervációs szerepvállalása nem kötelező kritérium; ilyen téren bizonyítványt tenni nem megkövetelt. Senki nem vesz részt, hacsak nem szeretne, a profitot termelő állatkertekre vonatkozóan is. Az állatkertek csekély gazdasági és politikai nyomást gyakorolnak. Azonban az élő állatok bemutatása teszi különlegessé ezeket az intézményeket, amelyek túlélése ösztönzés és egyben a megoldás is számukra. Ez a kulcsa annak, hogy az állatkertek mit képesek tenni a természetvédelemért más konzervációs szervezetekkel ellenben.

 

Az élő állatok látványát, és az azokkal való kontaktus lehetőségét semmi sem pótolhatja ...

 

Először is, az állatkertek számára szükséges felismerni, hogy a tradicionális, magasan diverz, nemzetközi állatkerti gyűjtemények gyakori importálással kezelve nem fenntarthatóak.A 21. században nem csak jobb megoldást kell erre találnunk, hanem másképpen kell csinálnunk. Át kell értékelnünk az állatkert fogalmát, s jövőképét egyaránt.

     Az állatkertek konzervációs-oktatási potenciálja hatalmas, unikális, és kiaknázatlan. Habár a világ állatkertjeit több mint 650 millió ember látogatja évente, a természetmegőrzés ügyére gyakorolt befolyásuk többnyire két sajátos tényezőre korlátozódik: egyrészt az állatkertekre mint helyi oktatási és szórakoztatási szolgáltatásra tekintenek, nem pedig mint egy nemzeti és globális környzetvédelmi elkötelezettség részeseire; másrészt, az állatkerti oktatás elsősorban  a gyermekekre koncentrált, nem pedig a döntéshozókra.

     Annak ellenére, hogy az állatkertek jelentős része populációcentrumokban található – amelyek a politikai döntéshozás helyszínei is egyben – bonyolult feladat a látogatókat kontaktusba hozni a természetmegőrzési tevékenységgel, anyagi hozzájárulásra ösztönözni, valamint felsimertetni a meggondolatlan fogyasztás negatív hatásait. Itt az idő a törvényhozókra koncentrálni, hogy a konzervációs misszió támogatása legalább olyan speciális és kreatív legyen, mint a gyermekek oktatása, és nyomatékosan nagyobb erőfeszítéseket kell tenni annak érzékeltetésére, hogy milyen körülmények közt találhatóak a természetes élőhelyek. Igen, megismertetni az állatokat az urbanizált környezetben élő gyerekekkel egy alapvető állatkert-oktatási funkció. A ma gyermekei azonban csak további gyermekek millióinak megszületése után válnak majd döntéshozókká, mire a vadvilág további tetemes károkat szenved majd. A New York-i hatéveseket oktatni az afrikai majmokról nem biztos, hogy segít az afrikai majmoknak.

     Ezek a dilemmák további tanulmányokat ösztönöznek, mint például az AZA akváriumok "Óceán Project"-je (Vescolani és O'Callaghan 2004). Mindazonáltal, személyes megfigyeléseim meggyőznek afelől, hogy az állatkertek képesek betölteni egy tátongó tapasztalati űrt a városi lakosság számára. Létükkel segítenek produkálni az embereknek a természethez fűződő alapvető fontosságú kapcsolatát, a "biofíliát" (Wilson 1984), amely irányítója a globális természetmegőrzési tevékenységnek, és életet lehel az olyan kevésbé ismert fogalmakba, mint a biodiverzitás és ökológiai műveltség. Igen, a tettek egyelőre túl erőtlenek és az átadásra szánt üzenet hajlamos figyelmen kívűl hagyni bizonyos problémákat.

     Például, jó szándékú emberek csoportjai kampányolnak szuperabundáns invazív fajok megmentéséért, melyek közismertek, figyelmen kívül hagyva ezek más fajokra gyakorolt pusztító hatását - mindezt abban a hiszemben cselekedve, hogy ez a konzerváció. Itt említhetjük meg a házimacskák globális létszám-kontrolljának megakadályozását, a Maryland-be betelepült bütykös hattyúkat, vagy a dél-afrikai Kruger Nemzeti Park elefántállományát, melyeknek destruktív felszaporodása tudományos alapokon nyugvó kezeléstől mentesen rendkívül káros hatással van más fajok jelenlétére, és azok élőhelyeire. Mennyi állatkert ismerteti ezt az etikai zűrzavart és tudatlanságot az ökológiai eltartóképesség alapismereteinek tanításával, valamint a szükséges kellemetlenségeket, melyek adott vadállomány fenntartható kezelésével járnak az ember által kezelt területeken?

     Az élő állatok tartása jelenti az állatkerti bemutatók szívét, szerves alapját, mely alapvető annak segítésében, hogy az emberek megértsék és törődjenek az állatokkal. A legjobb bemutatók nem csupán kognitív eszköszök, hanem egyúttal hatalmas esztétikai élmények hordozói is egyben, melyek varázsa képes összekötni a városi látogatókat a távoli természet szépségeivel. A Bronxi Állatkert Dzsungelvilág (JungleWorld), Madarak Világa (World of Birds) és a Kongó Gorilla Erdő (Congo Gorilla Forest) bemutatóiban végzett tanulmányok azt mutatják, hogy a végletekig realisztikus, gyönyörű környezetben bemutatott vadállatok látványa mélyen megérinti az embereket. Napjainkban, az állatkertekben alkalmazott progresszív művészeti technikák és tudomány adta lehetőségek rendkívül inspiráló hatásúak. Az interaktív elektronika és videovetítések betörése olyan interpretatív előadásokat tesznek lehetővé, melyekről korábban nem is álmodtunk.

 

A naturalisztikus bemutatástechnika egy igen szép példája az Arnhemi Állatkert (Burgers’ Zoo) Sivatagháza.

 

Mégis, a legizgalmasabb és egyben legsürgetőbb kihívás a 21. század állatkertjei számára túlmutat pusztán nagyszerű bemutatók létrehozásán, és az állatok megismertetésén. A kihívás és egyben óriási feladat nem más, mint a legújabb állatkerti ismereteket és tudást alkalmazva stabilizálni a vadvilág helyzetét; mindenki számára közérthetővé tenni az állatkertek természetmegőrzési missziójának jövőképét, és ennek sürgősségét. A Zürichi Állatkert "Masoala" bemutatója, mely Madagaszkár élővilágát mind ex situ, mind in situ módon támogatja, valamint a Bronxi Állatkert "Kongó Gorilla Erdeje", amely jelenleg évente $1 milliót juttat az afrikai erdők védelmére (Conway 2003), csupán két példa. Azonban az állatkerti bemutatástechnika csak akkor számít, ha az állatkertek képesek fenntartani állatállományaikat.

     Az állatkertek képesek szaporítani bemutatott fajaik nagy többségét. Már az 1990-es évek elején, a zoológiai parkok az IUCN által fenyegetettnek minősített, fogságban tartott emlősfajok 85,7%-át sikeresen szaporította, madaraknál ez az arány elérte a 87,8%-ot, a hüllőknél pedig a 88,8%-ot. Mindazonáltal, az állatkertekben tartott fenyegetett státuszú taxonok összlétszáma csupán 878 volt a 2015-ből, az összes bemutatott taxon közül, és ezek közül is viszonylag kevésről volt elmondható, hogy régóta folyik a tenyészmunka (Conway 1995, Rahbek 1993). Napjainkban, kevesebb mint 200 fenyegetett státuszú emlősfaj tenyésztése megoldott csupán a világ állatkertjeiben.

     Mindössze 163 faj szerepel az Amerikai Állatkertek és Akváriumok Szövetségének (AZA, American Zoo Association) 109 Faj Túlélési Tervében (SSP, Species Survival Plan) (Krantz 2004). Nem több, mint hat vagy hét óvilági főemlősfaj jövője kellőképpen "biztosított" csupán - a jelenlegi populációk valószínűleg függetleníthetőek további importálásoktól (C. McCann, szóbeli közlés). A madarak esetében nem egészen 60 egzotikus fajról mondhatjuk el ugyanezt. Robert Ridgway talán jól érezné magát otthon. "Incas" és "Lady Jane" viszont kevésbé. Habár jelenleg 281 faj szerepel az AZA Populáció Kezelési Terveiben (Population Management Plans), a jóslatok szerint az alapító genetikai varibialitás két éven belül 10%-kal csökkeni fog. Általánosságban elmondható, hogy a jelenlegi SSP populációk 40 éven belül elveszítik genetikai diverzitásuk 10%-át (Earnhardt és mtsai. 2001, Krantz 2004). Valóban, az állatkertek képesek ritka fajokat szaporítani, azonban ezt nem a fenntarthatósági kritériumnak megfelelően teszik. Amennyiben ez utóbbit szeretnénk, szükség lesz közmegegyezéseken alapuló regionális gyűjteményi tervekre, melyek számításba veszik az összes állatkerti területet, továbbá jelentős mértékben növelni kell az együttműködést a tervszerű szaporítási programban, ezzel párhuzamosan a tenyészcélokra használt területek mértékének növelését is. Napjainkban, szinte az összes állatkerti populáció túlságosan kicsi. 38 AZA állatkert közül, melyekben láthatunk ködfoltos párducot (Neofelis nebulosa), 19 csupán csak egy ivarhoz tartozó egyedeket tart. A helybiztosítás és az együttműködés tehát döntő fontosságú; egyetlen kollekció sem képes biztonságosan fenntartani egy adott populációt egyedül. Egy 50 egyedet számláló alapító populáció genetikai diverzitása 3,6-szor gyorsabban csökken, mint egy 200 példányból álló populáció esetében (Earnhardt és mtsai. 2001).

     A szükséges tenyésztési munka elérése érdekében tett erőfeszítések széleskörű állatkerti szabványok elsőbbségét követeli meg a tartástechnológia területén, melyekkel az Állatkertek és Akváriumok Világszövetsége (WAZA, World Association of Zoos and Aquariums) és a regionális állatkerti szövetségek egyaránt küszködnek. Azonban, legfőképpen az a felismerés a legsürgetőbb, hogy ez lesz a járható út: annak megértése és víziója, miszerint az állatkertek nem pusztán múló élményeket kínáló rekreációs tevékenységek színházai, hanem olyan konzervációs központok, melyek képessé teszik saját közösségeiket a másokkal való együttműködésre, és közösen reagálni az ember által okozott globális kihalási hullámra, így segítve az élet hagyatékának fenntartását.

     Tehát, az állatkertek nagyobb közösségi odafigyelést, több területet és tenyészközpontot igényelnek a komoly tenyész- és kutatómunka érdekében, és speciális elkötelezettséget kell tenniük az olyan eltűnő élőlények védelme irányában, melyek számára nincs közeli remény az élőhelyre történő repatriálásban. Melyek azok a tényezők, melyek világosabbá teszik látogatóink felé e misszió sürgősségét?

     1986-ban végeztem egy számítást, miszerint a világ állatkertjeinek állattartásra használt területe nagyjából megegyezik New York legnépesebb városrészének, Brooklyn-nak mintegy 212,7 négyzetkilométeres területével (Conway 1986). Jelenleg, 18 évvel később, e kalkuláció még mindig érvényes: elhanyagolható mértékű növekedés történt pusztán az elmúlt években. Nézzünk egy másik számadatot: a világ állatkertjeiben körülbelül 600 szibériai tigris (Panthera tigris altaica) található, melyek mindegyike legalább 20 négyzetkilométeres vadászterületet igényelne túléléséhez a természetben - 12.000 négyzetkilométernyi tigrisélőhely kiváltását jelenti, mely terület ötvenszer nagyobb a jelenlegi összes állatkerti kifutóterülethez viszonyítva. A felmerülő problémák és figyelmeztetések ellenére is, ez a számadat sejtet valamit az állatkertek területi tartókapacitását illetően, mely segíthet időt nyerni számos csodálatos faj megmentése érdekében, melyeket máskülönben elveszítenénk. Szóval, az Ön állatkertjének mekkora százaléka lett kijelölve tenyésztői- és koncervációs kutatási tevékenységre - és mindezek bemutatására?

     Érdekes helyzet, hogy az állatkertek nagyobb valószínűséggel kutatnak alapítványozási lehetőség után annak érdekében, hogy megőrizhessék, fenntarthassák épületeiket, mintsem inkább hogy fenntarthassák az abban bemutatott fajokat. Meglepő továbbá, hogy mesteri bemutató- és tartástechnológiánkat nem azzal a kreativitással alkalmazzuk valódi fajok fenntartására, mellyel szintetikus élőhelyeket teremtünk.

     A leginkább hasznos, és egyben legnagyobb kihívást jelentő bemutatóknak két feladatot kell betölteniük az új évszázadban: egyrészt, a hanyatló fajok tenyészprogramjait össze kell kötni azok in situ populációinak támogatásával (Conway 1988, 1989, 1995), másrészt, megmenteni a már csaknem dodókat (Raphus cucullatus): a Przewalski-vadlovat (Equus przewalskii), a Dávid-szarvast (Elaphurus davidianus), az arábiai oryxot (Oryx leucoryx), a kaliforniai kondort (Gymnogyps californianus), a feketelábú görényt (Mustela nigripes), a Vancouver-szigeti mormotát (Marmota vancouverensis) - a már majdnem elvesztett fajok egyre növekvő seregét, melyek egyre inkább fogsági populációik formájában életképesek (Conway 1999). E fajok vállalt gondviselése egy unikális felelősséget jelent a megőrzés jövőbeli lehetőségeiért: a prezerváció magját képezik. Ha az állatkertek még bemutathatnának egy kis populációnyi karolinai papagájt, erszényes farkast, rózsásfejű récét (Rhodonessa caryophyllacea), Costa Rica-i aranyvarangyot (Bufo periglenes) vagy dodót, egy napon vajon kétségkívűl ösztönzőivé válnának az élőhelyrestaurációt és visszatelepítéseket célzó új erőfeszítéseknek? Sajnos, a fogsági környezetben nevelkedett populációk visszatelepítésének története nem túl bíztató (Beck és mtsai. 1994), mindamellett az erre tett kísérletek sokszorozódnak és egyre inkább sikeresebbek vagyunk e területen (Maunder és mtsai. 1999).

 

A Przsevalszkij-vadló (Equus przewalski) egyike az állatkertek által megmentett fajoknak. Az európai állatkertek összehangolt tenyészprogrammal (EEP) rendelkeznek a faj tervszerű szaporítására, mely 1990-ben indult útjára.

 

Ha kisméretű populációk fenntartására keressük a megoldásokat - állatkerten belül vagy kívül egyaránt - erősítenünk kell a kurátori tudomáyterületeken, a genomikában, szaporodásbiológiában és állategészségügyben való jártasságunkat. Az ivarsejtek transzportjának lehetősége az állatszállítások csökkentésének érdekében egyre inkább döntő szerepet kap (Asa 2001, Goodrowe 2001). A genetikailag értékes egyedek szaporodási ciklusának és posztumusz tenyészthetőségének lehetősége mintegy biztosítékként szolgál a katasztrofikus kihalásokkal szemben, a genomika pedig az állatkertekben és fragmentált élőhelyeken található kisméretű populációk megfelelő kezelésének a kulcsa. Legalább ilyen fontos és sürgető a vad populációk állategészségügyi vonatkozásának kérdése. Mint ahogy William Karesh (WCS) kijelentette, a humán és a vadvilágot érintő járványos megbetegedések kórokózói nem különálló nemzetek, hiszen "egészségről, csak mint egységes fogalomról beszélhetünk." Az Ebola, a nyugat-nílusi láz, az akut légzőszervi szindróma (SARS) elég nyilvánvalóvá tették ezt számunkra. Az állatorvosi beavatkozások szűkítése lehetetlenné tenné a vadrezervátumi, csakúgy mint az állatkerti állatállományok kollaboratív kezelését, megakadályozva az egyedek transzlokációját és cseréjét. Az egyetlen megoldás meggyőzően az irányadó állatorvostani módszerek és megfelelő tartástechnológia kidolgozása felé mutatnak.

     A konzervációs szervezetek között az állatkertek unikális módon, direkt kontaktusban foglalkoznak kisméretű populációkkal, és azok egyedeivel egészségben-betegségben – ezáltal egy olyan tapasztalati felhalmozódást lehetővé téve számukra, mely összefüggésben áll a vadvilág igényeivel. Számos fajnak – ha nem az összesnek – kisméretű, fragmentált populációk formájában van csak esélye a túlélésre limitált eltartóképességű élőhelyeken, melyek nem tudják biztosítani a növekedés kritériumának feltételeit – egy jelenlegi munka szerint, a kezeléstől mentes természetes populációk esetében 7000 kifejlett gerinces egyed szükséges a hosszú távú fennmaradás biztosításához (Reed és mtsai. 2003). Tehát a túlélés biztosítása függhet a populációkezelés intenzitásától, mely természetes jelenség állatkertészeti körökben, azonban kevésbé működtethető a fejlődő országokban vagy a konvencionális megőrzési tevékenységet folytató szervezetek esetében. Számos faj csak metapopulációk részeként lesz életképes, transzlokációkkal és vissztelepítésekkel biztosítva túlélésüket. Mások kisméretű védett területeken belül találhatják majd meg életfeltételeiket a populációkezelés és állatorvosi ellátás segítségével - állatkerti tapasztalatok közbeiktatásával. Ha a hagyományos koncervációs szervezetek legnagyobb jövőbeli feladata a működőképes ökoszisztémák fenntartása, akkor talán az állatkerti szakemberek és veszélyeztetett fajok tenyésztői számára a fő szerepvállalás a nem-funkcionális ökoszisztémák támogatása (Conway 1999). Eképpen, 21. századi állatkertek számára tisztán kirajzolódó irányvonal a vad populációk fenntartásának elősegítése.

     Mindazonáltal, a fogsági populációk fenntartása és ezek visszavezetése a természetbe mintegy utolsó menedéket jelentenek. Az állatkerteknek növelniük kell támogatásukat olyan tanulmányok kivitelezhetőségére, melyek a természetben élő populációk fenntartására irányulnak (Conway és mtsai. 2001). Az AZA Annual Riport on Conservation and Science, 2000-2001-es kimutatása szerint a szövetségbe tartozó intézmények 94 országot érintő, 2230 konzervációs projectben vettek részt eltűnőben lévő lepkefajok tenyésztésétől kezdve a bozóthús-válság kampányban történő aktív részvételen keresztül különböző parkok támogatásáig bezárólag. Az EAZA és egyéb regionális szövetségek hasonló erőfeszítéseket tesznek, és az állatkerti koalíciók sokszor egy adott térség védelmére koncentráltak, mint például a Madagaszkár Fauna Csoport (MFG, Madagascar Fauna Group).

 

Vörös vari (Varecia rubra)

 

Talán eljött az ideje annak a koncepciónak, miszerint az állatkertek olyan védelem alatt nem álló, vízi-, vizes vagy terresztis, jelentős vad populációk otthonául szolgáló élőhelyek szerzeményeseivé váljanak, melyek "állatkerti tartalékokként" funkcionálnak (Conway 1998, 2003). Az alap elgondolás szerint a cél minél több élőhely megőrzése és helyi ösztönzés a konzervációs tevékenységben történő részvételre. Elképzelem, amint 100 vagy több, állatkerti kolaíciók által létrehozott rezervátum helyezkedik el jelentős vadvilágot eltartó területeken, melyek kezelése szervesen illeszkedik az SSP-k és EEP-k, valamint ezek testvérprogramjainak szövedékébe. Bizonyos területek azok ökoturisztikai kiépítésével, mások kutatási szerepvállalás erősítésével funkcionálhatnának, támogatva a helyi természetvédelmi szakemberek tréningezését is. Mindezek megvalósulása hatalmas nyereségként realizálódna a regionális oktatási erőfeszítésekben, az élővilág megbecsüléséhez vezető közös vízió megszületését segítve; ezen felül helyi munkalehetőséget biztosítva a fejlődő országok térségeiben, és egy új, építő jellegű alternatívát kínálva a költséges ex situ tenyészprogramok számára.

     Az állatkertek ökológiai szerepe komplex, bár forrásai szerények, érvényesülése korlátozott. Az állatkertek nagymértékben különböznek adottságaikban, s még csak most hoznak létre egységes nemzetközi szabványokat, valamint fedezhetünk fel közös vonásokat szándékaikban. Ennek a folyamatban lévő együttműködési szándéknak nagyszerű gyümölcse az új „Együtt a vadvilág jövőjéért. Az állatkertek és akváriumok természetmegőrzési világstratégiája” (Building a Future for Wildlife. The World Zoo and Aquarium Conservation Strategy, WAZA 2005) megszületése. Mégis, az állatkertek jövője sokféle, és bizonytalan. Vannak tisztán megőrzési missziót előtérbe helyező gyűjtemények, mint például az International Crane Foundation, Wildfowl Trust és a World Center for Birds of Prey, valamint olyan elismert intézmények, mint a Durrell Wildlife Conservation Trust és az Arizona Sonora Desert Museum. Ezek ellenpéldájaként pedig léteznek elsősorban szórakoztatási célokat szolgáló intézmények, melyek féldomesztikált állatállományaikkal kevésbé rendelkeznek konzervációs jelentőséggel. Képesek vagyunk konzervációs parkokként újraértelmezni az állatkerteket – kifejezni az ezzel járó speciális lehetőségeket és kötöttségeket egyaránt – a további fajpusztulás megállításának letisztult és kollaboráns elképzelését szem előtt tartva megőrizni az élet magvát képező természeti értékeinket.

     Hiszek abban, hogy a 21. század állatkertjei a remény forrásai és tettrehívás serkentői tudnak lenni, a kihalási folyamat megerősödött, hatékonyabb gátjaivá válhatnak mint korábban, és az egyre inkább urbanizált lakosságot megismertetve az élővilággal a környezettudatos műveltség kezdeményezőivé, és a konzervációs misszió toborzótáboraivá válhatnak – a természetmegőrzés katalizátoraivá. Az állatkerti közösségek tagjai túllépve korlátaikon, tanítanak, kutatnak, és részt vállalnak védett területek megóvásában. Fajokat és azok élőhelyeit próbálják megőrizni különféle kampányok lefolytatásával – azonban az eredmény a jó szándék ellenére is túlzottan lassú. A jövőben járható megfelelő út meredek, melynek bejárásához több segítségre lesz szükség. A siker eléréshez egy új állatkert-víziót, jövőképet kell felépítenünk, mely képes szembeszálni a kihalások korának lehangoló realitásaival, és keresztülvihető megoldásokkal enyhíteni az élővilágot érintő veszteségeket. Ennek az új ideológiának rendkívül ambiciózusnak, céltudatosnak kell lennie, és most kell annak lennie. Többé nem megfelelő pusztán tudni megjósolni a kihalásokat. Le Robert Ridgway-el! Vissza Incas-szal és Lady Jane-nel!

 

 

Köszönetnyilvánítás

 

A hasznos információkért köszönettel tartozom az alábbi hölgyeknek és uraknak: George Amato, Anne Baker, John Behler, Jim Doherty, Joanne Earnhardt, Nate Flesness, Jo Gipps, Matthew Hatchwell, Mike Hutchins, Palmer Krantz, Bob Lacy, Richard Lattis, Colleen McCann, Christine Sheppard, Patrick Thomas and Chris Woods.

 

 

Felhasznált irodalom:

 

Anon (2003). USA Towerkill summary: 1-3. http://towerkill.com/issues/consum.html (accessed 1 January 2007)

 

Asa, C. (2001). The future of reproductive biology in zoos and in conservation. Communiqué, February, pp. 19-21.

 

Beck, B. , Rappaport, L., Stanley Price, M. & Wilson, A. (1994). Reintroduction of captive-born animals. In eds. G. Mace, P. Olney & A. Feistner. Creative conservation: Interactive management of wild and captive animals. In Proceedingsof the Sixth World Conference on Breeding Endangered Species. London: Chapman and Hall.

 

Bennett, E., Eves, H., Robinson, J. & Wilkie, D. (2002). Why is eating bushmeat a biodiversity crisis? Conservation in Practice, 3(2), 28-29.

 

Churcher, P. & Lawton, J. (1989). Beware of well-fed felines. Natural History, 7/89, 40-47.

 

Cokinos, C. (2000). Hope is the Thing with Feathers. New York: Tarcher/Putnam, 359 pages.

 

Coleman, J., Temple, S. & Craven, S. (1997). Cats and Wildlife. Washington, D.C.: Great Lakes Indian Fish and Wildlife Commission. Wisconsin: University of Wisconsin.

 

Conway, W. (1986). The practical difficulties and financial implications of endangered species breeding programs. International Zoo Yearbook, 24/25, 210-219.

 

Conway, W. (1988). Can technology aid species preservation? In Biodiversity, ed. E. O. Wilson. Washington, D.C.: National Academy of Sciences Press, pp. 263-268.

 

Conway, W. (1989). The prospects for sustaining species and their evolution. In Conservation for the Twenty-First Century, eds. D. Western & M. Pearl. Oxford: Oxford University Press, pp. 199-209.

 

Conway, W. (1995). Wild and zoo animal interactive management and habitat conservation. Biodiversity and Conservation, 4, 573-594.

 

Conway, W. (1998). Zoo reserves; a proposal. In Proceedings of the AZA Annual Conference, Tulsa Zoo & Living Museum, Oklahoma. Chicago, IL: AZA, pp. 54-58.

 

Conway, W. (1999). Linking zoo and field and keeping promises to dodos. In Seventh World Conference on Breeding Endangered Species: Linking Zoo and Field Research to Advance Conservation. Cincinnati 22-26 May 1999, eds. T. Roth, W. Swanson & L. Blattman. Cincinnati, KY: Cincinnati Zoo, pp. 5-11.

 

Conway, W. (2003). The role of zoos in the 21st century. International Zoo Yearbook, 38, 7-13.

 

Conway, W., Hutchins, M., Souza, M., Kapetanakos, Y. & Paul, E. (2001). The AZA Field Conservation Resource Guide. Atlanta, GA: Zoo Atlanta, pp. 1-323.

 

Diamond, J. (1984). Historic extinctions. a Rosetta Stone for understanding prehistoric extinctions. In Quaternary Extinctions: A Prehistoric Revolution, eds. P. Martin & R. Klein, Jr. Tuscon, AZ: University of Arizona Press.

 

Earnhardt, J., Thompson, S. T. & Marhevsky, E. (2001). Interactions of target population size, population parameters, and program management on viability of captive populations. Zoo Biology, 20, 169-183.

 

Goodrowe, K. (2001). The role of genome resource banking in wildlife conservation programs. Communiqué, February, pp. 13-14.

 

Holden, C. (2001). Curbing tower kill. Science, 291, 2081.

 

IUCN (2006). IUCN Red List of Threatened Species, Summary Statistics. www.redlist.org/tables/tableI.

 

Jenkins, M. (2003). Prospects for biodiversity. Science, 302, 1175-1177.

 

Krantz, P. (2004). The WCMC Dilemma. AZA Director's Meeting, January 2004, unpublished, Riverbanks Zoo and Garden, Columbia, SC, pp. 1-29.

 

Maunder, M., Stanley-Price, M. & Soorae, P. (1999). The role of in-country ex-situ facilities in supporting species and habitat recovery: some perspectives from East Africa. In Seventh World Conference on Breeding Endangered Species: Linking Zoo and Field Research to Advance Conservation. Cincinnati 22-26 May 1999, eds. T. Roth, W. Swanson & L. Blattman. Cincinnati, KY: Cincinnati Zoo, pp. 31-47.

 

Milner-Gulland, E., Bennett, E. & The SCB 2002 Annual Meeting Wild Meat Group (2003). Wild meat: the bigger picture. Trends in Ecology and Evolution, 18(7), 351-357.

 

Rahbek, C. (1993). Captive breeding - a useful tool in the preservation of biodiversity? Biodiversity and Conservation, 2, 426-437.

 

Reed, D., O'Grady, J., Brook, B., Ballou, J. & Frankham, R. (2003). Estimates of minimun viable population sizes of vertebrates and factors influencing those estimates. Biological Conservation, 113, 23-34.

 

Robinson, J., Bennett, E. (2002). Will alleviating poverty solve the bushmeat crisis? Oryx, 36(4), 332.

 

Sanderson, E., Malanding, J., Levy, M., Redford, K., Wannebo, A. & Woolmer, G. (2002). The human footprint and the last of the wild. BioScience, 52(10), 892-904.

 

Vescolani, B. & O'Callaghan, P. (2004). Turning hope into action. Communiqué, January, pp. 39-42.

 

WAZA (2005). The World Zoo and Aquarium Conservation Strategy: Building a Future for Wildlife. Liebefeld-Bern: WAZA.

 

Wilson, E. O. (1984). Biophilia: The Human Bond with Other Species. Cambridge, MA: Harvard University Press.

 

Winegrad, G. (2000). New study documents towers killing birds. Bird Calls, 4(1), I.

 

 

 

Vendégkönyv