ZOOROPE
Európa  állatkertjei

 

 

AZ ELSŐ GEO-ZOO

 

A Müncheni Állatkert I.

 

 

Írta: BOROS TAMÁS

2017

 

Fényképezte: BOROS TAMÁS és SVÁBIK KRISZTIÁN

2017 és 2013

 

 

 

Németországban az állatkertek nagy népszerűségnek örvendenek. Ez tetten érhető a bemutatott fajok sokféleségében és az ilyen jellegű intézmények nagy számában egyaránt: az országon belül utazgatva lépten-nyomon kisebb-nagyobb állatbemutatókra bukkanhatunk. Néhány kert azonban kiemelkedik a többi közül szakmai színvonalának és múltjának köszönhetően. Ilyen a Münchenben található nagyhírű Tierpark Hellabrunn is.

Az állatkertet – több, hamvába halt korábbi kísérletet követően – 1911-ben alapították. A kezdeti nehéz időszak után (ami az első világháborúban, majd a kert 1922-ben bekövetkező időleges bezárásában csúcsosodott ki, melynek során az összes állatot eladták) az 1928-as újranyitással, Heinz Heck irányítása alatt kezdett el fejlődni. Az egyre növekvő, lassan európai hírűvé gyarapodó gyűjtemény mellett a bemutatás koncepciója volt forradalmi: az addig világszerte jellemző, állatrendszertanon alapuló csoportosítás helyett földrajzi alapú elrendezést alkalmaztak, öt geográfiai egységben (Európa, Ázsia, Amerika, Afrika és Ausztrália), ezzel a müncheni állatkertet emlegetik a világ első geo-zoojaként. Szintén Heinz Heck nevéhez köthető két, már kipusztult állatfaj: a tarpán (Equus ferus f. caballus) és az őstulok (Bos primigenius f. taurus) visszatenyésztési kísérlete leszármazottaikból a ma is elterjedt háziállatfajtákból azon megfontolás alapján, hogy az ősökre jellemző gének a ma élő leszármazottakban is megtalálhatók. A szelektív tenyésztés, melyet bátyjával, Lutz Heckkel (a Berlini Állatkert igazgatójával) együttműködve végzett, csak mérsékelt sikert eredményezett.

A második világháború újabb próbatételt hozott az állatkert életében. Bár az épületek nagy része megsérült a bombatámadások során, az újjáépítés gőzerővel megindult, így a Tierpark már 1945-ben, Németországban elsőként újra megnyithatta kapuit. A nehéz helyzetből lassan, többek között adományok felhasználásával sikerült kilábalni, így a kert fejlődése újra megindulhatott, mely azóta töretlenül folytatódik, sőt napjainkban szinte példátlanul felgyorsulni látszik.

Jelen írásom rendhagyó a maga formájában: egy pillanatképet villant fel a müncheni állatkert jelenlegi állapotáról, mely néhány éven belül idejétmúlttá válik. Bár a legtöbb hasonló intézményre jellemző a változás és fejlődés, Münchenben a már megkezdett új mesterterv, mely évtizedekre meghatározza az intézmény jövőjét, a jelenlegi állapot teljes átformálásával jár. Bár szinte a megnyitás óta a világ első geo-zoojaként ismert, ez a kert jelenlegi képében csak hellyel-közzel felel meg a valóságnak: a földrajzi alapú koncepció felismerhető ugyan, de mindenhol találunk olyan fajokat, melyet jelenleg nem a neki megfelelő régióban mutatnak be, így a geo-zoo szemlélet semmivel sem tűnik erősebbnek, mint a legtöbb hasonló állatkertben. A jövő viszont a kert nagyszabású átalakításáról szól, melyben a már említett öt földrajzi régió határozottan elkülönül, ami viszont a kert szinte egészének átépítésével jár majd.

 

  A Müncheni Állatkert térképe

 

A megújulás a fajkészlet átalakítását is magával vonja: számos, Münchenben akár emblematikusnak számító állat tartásáról lemondanak különböző okok miatt, illetve áttérnek olyan rokon fajok tartására, melyek jobban beilleszthetők a formálódó koncepcióba. Így néhány éven belül jó néhány faj tűnt el a kert gyűjteményéből, a teljesség igénye nélkül nem látható már  a jaguár (Panthera onca), az észak-kínai leopárd (Panthera pardus japonensis), a puma (Puma concolor), a hópárduc (Panthera uncia), a gepárd (Acinonyx jubatus), a hiénakutya (Lycaon pictus), a gaur (Bos gaurus), az ázsiai tapír (Tapirus indicus), a szakállas disznó (Sus barbatus) vagy a Roloway-cerkóf (Cercopithecus roloway).

 

 

Az állatkert megközelítése tömegközlekedéssel egyszerű: a belvárosból induló buszokat és metrót is választhatjuk. A metróból kiszállva már a megállóban láthatjuk, hogy jó helyen járunk: a falakat lépten-nyomon állatmotívumok díszítik. Az útbaigazító táblákat követve néhány perces sétával érhetjük el az állatkert két kőszáli kecske szobra által őrzött főbejáratát, mely – a közeli folyó után –­ az Isar-kapu nevet viseli.

A kapun belépve azonnal szemünkbe ötlik az állatkertre általánosan jellemző kialakítás: szépen gondozott parkok, virágágyások, száraz- vagy vizesárokkal határolt, nagyméretű kifutók fogadnak bennünket. Már szinte az alapítástól kezdve törekedtek arra, hogy a hamburgi mintát átvéve, illetve azt továbbfejlesztve az állatokat minél természetesebb környezetben, a látogatóktól minél kevesebb barrierrel elválasztva mutassák be.

 

 

A bejárat közelében találjuk a jelenleg Eurázsiát reprezentáló zónát. A mezopotámiai dámvadak (Dama mesopotamica) természetes tölgyerdőnek is beillő, terjedelmes kifutót birtokolnak. A faj tartása és tenyésztése komoly hagyományokkal bír Münchenben, jelenleg azonban – ahogy számos más faj esetében is - szaporítás már nem folyik: négy bikát tartanak agglegénycsapatban. Egy korábbi kioszk átalakításával 2014-ben hozták létre a házi egerek (Mus musculus) férőhelyét, a látogatók körében igen népszerű Maushaust. A zóna talán legérdekesebb lakói a pireneusi zergék (Rupicapra pyrenaica ornata). Ezt az alfajt jelenleg csak két helyen tartják Európában. Bár Münchenben régóta tartják, szaporításukban sajnos nem sikerült jelentős sikert elérni, és erre már a jövőben sincs remény: a bakot ivartalanították, így a jelenlegi csapattól már nem várható utód. A zergékkel közös kifutóban élő havasi mormoták (Marmota marmota) színesítik a látképet.

 

Mezopotámiai dámszarvas (Dama mesopotamica) © Boros Tamás

 

A velük szomszédos területen kialakított nagy, vizesárokkal határolt, szépen növényesített terület jelenlegi egyetlen lakója Olga, a barnamedve (Ursus arctos), aki a maga 40 évével medve-mértékkel igen idősnek számít. Halála után kifutója átalakítását tervezik: itt fognak új férőhelyet kapni az oroszlánok. Az eurázsiai jávorszarvasok (Alces alces alces) jól szaporodó csoportja szinte minden évben borjakkal örvendezteti meg a látogatókat. A Przsevalszkij-lovak (Equus przewalskii) tartása szintén a régmúltig nyúlik vissza Münchenben, komoly szerepet vállalva a faj megmentésében. A jelenlegi ménes kétpúpú tevékkel (Camelus bactrianus) osztozik a kifutón. A közelben találjuk a kert híres egykori igazgatójának, Heinz Hecknek szentelt emléktáblát. A kollekciót sziklás kifutójukban élő kőszáli kecskék (Capra ibex) csapata egészíti ki.

 

Eurázsiai jávorszarvas (Alces alces alces) © Boros Tamás

 

A 2013-ban átadott Zsiráfház már az ide tervezett Afrika-zóna első lépéseként épült. A 770 m2 alapterületű, üvegfallal határolt belső és a hozzá csatlakozó 10 000 m2-es külső kifutót (az ún. Zsiráfszavannát) négy recés zsiráf (Giraffa camelopardalis reticulata) lakja. A korábbi csapattal ellentétben – fajkoordinátori ajánlásra – jelenleg csak teheneket tartanak. Rajtuk kívül csak a szurikáták (Suricata suricatta) képviselik Afrikát ezen a területen. A későbbiekben innen kiindulva tervezik a fekete kontinenst bemutató zóna kiterjesztését, ami magába olvasztja majd a társbérletben élő visszatenyésztett őstulkok (Heck-marhák) és tarpánok, illetve az állatkertekben viszonylag ritkán látható, a préribölénynél némileg nagyobb testű és púposabb erdei bölények (Bison bison athabascae) kifutóit, valamint a jelenlegi Európa-zóna nagy részét is. A jövőben itt zebrák, antilopok és szélesszájú orrszarvúk (Ceratotherium simum) élnek majd, de terveznek egy Közép-Afrikát, illetve egy afrikai hegyvidéket bemutató kifutórendszert is, számos érdekes új fajjal.

 

Erdei bölény (Bison bison athabascae) © Boros Tamás

 

Az 1981-ben átadott Nagyröpde a Müncheni Állatkert egyik jelképévé vált. A létesítményt 1977-ben kezdték építeni, és a maga nemében úttörő jelentőségűnek számított. A 18 m magas, hálóval fedett röpde alapterülete 5000 m2, amihez 280 m2-es belső tartozik, így a hidegérzékeny fajokat befogás nélkül, a lehető legkisebb stresszel lehet gondozni: a hideg idő közeledtével a belsőben etetnek, így a madarak maguk mennek be a telelőhelyiségekbe. A növényzet a közeli Isar-folyó természetes vegetációját imitáló ártéri erdőt idézi. A röpdét borító hálót úgy alakították ki, hogy sehol nem képez sarkokat, így a teljes terület használható a repülő madarak számára. A látogatók a madarak között sétálva, hosszan kanyargó ösvényt követve figyelhetik meg az állatokat. A kifutó jellegéből adódóan elsősorban vízimadaraknak ad otthont: jelenleg különböző récefajok, apáca fütyülőlúd (Dendrocygna viduata), vörösnyakú lúd (Branta ruficollis), bóbitás bukó (Lophodytes cucullatus), kis bukó (Mergellus albellus), tarvarjú (Geronticus eremita), tüskésnyakú íbisz (Threskiornis spinicollis), batla (Plegadis falcinellus), skarlát íbisz (Eudocimus ruber) és fekete gólya (Ciconia nigra) osztozik a területen. Korábban szent íbiszek (Threskiornis aethiopicus) és kis kócsagok (Egretta garzetta) is a bemutató lakói voltak, de túlságosan dominálták a röpdét, így eltávolították őket. A Nagyröpde a kert azon kevés eleméhez tartozik, melyet az új mesterterv alapvetően nem érint: a régi helyén, lényegi változtatás nélkül tervezik megtartani a jövőben is.

 

Tarvarjú (Geronticus eremita) © Boros Tamás

 

Szintén nem terveznek komoly átalakítást a 2001-ben átadott Esőerdőházban sem. A komplexum elsősorban a kert csimpánzainak (Pan troglodytes) és síkvidéki nyugati gorilláinak (Gorilla gorilla gorilla) ad otthont. Az eredetileg vizesárokkal határolt külső kifutókat 2015-ben újították fel, mely során az árkok feltöltésével megnagyobbították, illetve a berendezést is átalakították, hogy az állatok igényeihez jobban igazodjon. Korábban a vizesárok sajnos áldozatot is követelt: az állatkert egyik kedvenc csimpánza tisztázatlan okból a vízbe ugrott, és megfulladt. Jelenleg ilyen már nem fordulhat elő: a kifutókat a látogatóktól üvegfalak választják el. A belső kifutók kialakítása is természetszerűnek mondható: nagyméretű, természetes növényzetet is tartalmazó férőhelyeket találunk, melyek lehetőséget adnak az állatok elkülönítésére is szükség esetén. A jelenleg hatfős gorillacsapatban az ezüsthátú 2014-ben bekövetkezett halála óta nincs felnőtt hím, két fiatal, kamaszkorú hím él itt a négy nőstény társaságában. Szintén ebben az épületben találkozhatunk az állatkert egyik kuriózumának számító vörösfarkú bajuszos cerkófokkal (Cercopithecus cephus cephus). Ezt a fajt jelenleg a hellabrunni kerten kívül mindössze három helyen tarják Európában. A három hím állat 2017-ben érkezett a korábban Roloway-cerkófok (Cercopithecus roloway) által lakott tágas, de külsővel nem rendelkező kifutóba. Rajtuk kívül kisebb-nagyobb terráriumokban számos hüllőfajt mutatnak be a világ minden tájáról, többek között tompaorrú krokodilokat (Osteolaemus tetraspis), zöld anakondákat (Eunectes murinus) és zöld leguánokat (Iguana iguana).

 

Vörösfarkú bajuszos cerkóf (Cercopithecus cephus cephus) © Boros Tamás

 

Az Esőerdőházból egy kis hídon jutunk el az 1930-ban épült, majd felújítás után 2012-ben újranyitott Akvárium épületébe. A hídról letekintve méretes fehér tokokat (Acipenser transmontanus) pillanthatunk meg. Az épületbe belépve egy Ichthyosaurus csontvázának másolata fogad bennünket. Maga a bemutató két szintet foglal el: a földszinten terráriumot találunk, melyekben számos mérgeskígyófaj képviselői – gaboni vipera (Bitis gabonica), borzasztó csörgőkígyó (Crotalus durissus), rezesfejű mokasszinkígyó (Agkistrodon contortrix), uracói csörgőkígyó (Crotalus vegrandis), erdei kobra (Naja melanoleuca) és hosszúorrú fürgesikló (Philodryas baroni) – élnek. Az alagsorba leereszkedve 26 akváriumban tengeri és édesvízi halakat és medúzákat csodálhatunk meg. A legnagyobb, 14 m hosszú és 100 000 l-es tartályban feketeúszójú szirticápák (Carcharhinus melanopterus) úszkálnak.

 

 

A Majmok világa néven ismert bemutató figyelemre méltó főemlősgyűjteménynek ad otthont. Az épület nagy M betűt formál, melynek középső szárát a szumátrai orangutánok (Pongo abelii) külső kifutója adja. A többi emberszabású természetszerű berendezéssel bíró birodalma mellett az orangutánok férőhelye kissé futurisztikusnak tűnik: alapját vaskos fémszerkezet adja, melyre erős dróthálót feszítettek. A látogatók több irányból elhelyezett páncélüvegen keresztül is megnézhetik a vöröses színű emberszabásúak csapatát. Bruno, a csapat 1969-ben született hímje nem éppen fiatal már, de így is rendszeresen születnek kölykök. Velük szemben találjuk a drillek (Mandrillus leucophaeus) belső kifutóját. A faj kiemelt fontossággal bír a hellabrunni állatkertben: itt koordinálják a faj EEP-jét és nemzetközi törzskönyvét (ISB). Jelenleg 9 állat él itt ebből a ritka főemlősből. Külső kifutójuk nem különösebben nagy (110 m2-es), de a 2014-es felújítása során számos mászóstruktúrával, sziklákkal és természetes növényzettel gazdagították, így megfelelőnek tűnik a faj tartására, amit rendszeres szaporulattal hálálnak meg. Mellettük közeli rokonaik, a mandrillok (Mandrillus sphinx) élnek. Külső kifutójuk meglehetősen furcsa megoldású: egy látogatói alagút vezet keresztül rajta, ami tulajdonképpen két részre osztja az amúgy sem túl nagy férőhelyet. Egykor az alagút két oldalán egy-egy külön kifutó épült, a kisebben sokáig örvös mangábék (Cercocebus torquatus) éltek. Utóbbi faj már nem látható a kertben: a két férőhelyet 2010-ben egyesítették, kibővítve ezzel a mandrillok területét. Az M betűt formáló épület jobb oldali szárnyában állatokat nem találunk: itt egy természet- és környezetvédelemmel foglalkozó kiállítást alakítottak ki. Az épület bal oldalán a kert egyik nagy büszkeségének, az ezüst gibbonoknak (Hylobates moloch) rendszeresen szaporodó csapatát látjuk. A több részből álló belső kifutórendszer és a vizesárokkal határolt külső kifutó – melyet kolumbiai feketefejű pókmajmokkal (Ateles fusciceps rufiventris) felváltva használnak – számos mászófelületet biztosít.

 

Ezüst gibbon (Hylobates moloch) © Boros Tamás

 

Egy külön épületben, a Kismajmok Házában további főemlősöket láthatunk. Az íves alakban elhelyezett, csempézett falú belső kifutókban gyűrűsfarkúmakik (Lemur catta) vörös varik (Varecia rubra), gyapjasfejű tamarinok (Saguinus oedipus), közönséges mókusmajmok (Saimiri sciureus) és sziamangok (Symphalangus syndactylus) élnek. Az állatok a ház külső íve mentén elhelyezkedő, fás-bokros szigetek rendszerére járhatnak ki.

 

Sziamang (Symphalangus syndactylus) © Boros Tamás

 

A leírás következő részében az Afrika-, Ázsia- és Ausztrál-zónáról, a Teknős-, Orrszarvú- és Elefántházról, valamint a Dzsungelvilág és Sarkvidék-bemutatóról olvashatunk bővebben.

 

 

Felhasznált irodalom:

 

PETZOLD, D. & SORGE, S. 2012. Abenteuer Zoo; Leopold Stocker Verlag

SHERIDAN, A. 2011. What Zoos Can Do; Schüling Verlag

SHERIDAN, A. 2016. Zooming in on Europe’s Zoos; Schüling Verlag

www.hellabrunn.de

www.zoolex.org

www.zootierliste.de

 

 

 

Vendégkönyv